Nehezen indult a napom, az tény. A felkelés nem megy valami jól általában, mert reggelente baromi fáradt vagyok még.  Aztán végre összeszedtem magam. Na nem mintha valami nagy kedvem lett volna hozzá. Megint késésben voltam, mint mindig. Állati késős vagyok, nem tudok sehová sem odaérni időben, csak nagy ritkán. Akkor is állandóan rohanás a vége. Szóval nem nagyon izgattam magamat emiatt, ráérősen, kényelmesen készülődtem. Persze késve estem be az órára, de már hozzászoktam ehhez, meg minden.

A reggelek mindig túl korán kezdődnek, az biztos! De tényleg. Gondolom te is megfigyelted már, hogy bármennyit alszol, ez a napszak nem esik jól. Mint minden átkozott reggelen, rohadt kedvetlenül kikecmeregtem az ágyamból és felöltöztem. Esténként kikészítem a másnapi ruhámat, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom, amikor állatian fáradt vagyok.

Ettem pár falatot, hogy legalább a hasam ne korogjon. De amit nem értek az az, hogy amire beérek a suliba, mindig elkezd korogni a gyomrom. Ezt igazán nem vágom. Evés után fogat mostam, megfésülködtem, és az arcomat is megmostam, hogy ne úgy nézzek ki, mint valami röhejes holdkóros.

Amikor Holden felriad borzalmas rémálmából, verejtékben fürdik egész teste, kezei és lábai remegnek. Alig bír magához térni a megtévesztően valósághű álomvilágból. Az álomból, melyben ő csak egy haszontalan, jelentéktelen tinédzser, kinek se múltja, se jövője. Céltalanul tengeti csak mindennapjait, az emberek elfordulnak tőle, emberszámba sem veszik. Az egyetlen pozitív dolog az életében, mely a legkilátástalanabb helyzetekben is a reményt jelenti számára, kinek puszta jelenléte is (a számára alig ismert) örömmel és boldogsággal tölti el: a kishúga.

Nagyon untam már a berögzött iskolai szarságokat, amiket minden nap a nyakunkba varrnak. Heti öt retkes napot töltök a suliban, nehogy már a hétvégémet is azzal töltsem, hogy bevágjam a sok értelmetlen adatot, és írogassam a szerencsétlen esszéket.  Ez a hétvége most egészen más lesz, teszek nagyívben a halomban álló feladatokra, és betaxizom a belvárosba, valami puccos helyre, megnézni a sok sznob barmot, amint fűzik az agyatlan szőke macájukat. Sőt, jobbat tudok. Beöltözöm sznob szőke libának, kíváncsi leszek, milyen arcok fognak rámgerjedni, aztán meg persze, hogy vannak-e olyan profik, hogy rájöjjenek a csalásra.

Fene sötétet láttam magam előtt, mikor felébredtem. Viszonylag hideg volt a parketta a talpam alatt, mikor kikeltem az ágyból. Vagyis eléggé. Általában ilyen, de nem mindig. Még tavaly kivitettem az összes szőnyeget a szobámból. Nem szeretem őket. Olyan bolyhosak és idegesítőek. Mindig meg kell őket igazítani, mert persze, mindig belebotlunk valamelyikbe.

Nincs nagyon miről mesélnem. Kedvem sincs nagyon hozzá, de ha muszáj, akkor muszáj. Egy elég tetűnek induló napból egy egészen jó lett végül. Az biztos, öregem.

Kezdjük azzal, hogy felkeltem. Rohadtul fájt a fejem, mint aki 3 üveg whiskyt lehúzott az éjjel, komolyan. Nem értem, mitől. Mostanság mindig ez van és iszonyú idegesítő. Ez a nap is csak egy szombat. A szombatok csak azért jók, hogy elmenjek edzésre és utána körülbelül semmit se csináljak. De ezen a tetves szombaton nem így volt, mert elég retekül kezdődött. Elmaradt az edzés és egész délelőtt és a délután első felében takarítanom kellett azt a retkes házat. De utána szerencsére valamivel jobb lett a helyzet. Tanulni nem nagyon volt időm, de ha lett volna, akkor se tanultam volna… a hétvége pihenésre van szerintem, de mindegy. De aztán el kellett mennem gyorsan készülődni, hisz kiderült, hogy Daniékkal megyünk moziba.

„Kérem, komolyan mondom, ne várjanak tőlem túl sokat, csak próba a számomra... Meg szeretném kísérelni, vajon... vajon... valóban képes vagyok-e egy valódi sakkpartit játszani, valódi sakktáblán, valóságos figurákkal s egy élő partnerrel... mert egyre jobban kételkedem benne, hogy az a száz vagy talán ezer parti, melyet annak idején játszottam, igazi sakkparti volt-e s nem csupán valamilyen álom-sakk. Lázálom-sakk vagy lázálom-játék, melyben, mint az álomban szokásos, átugortam a közbenső fokokat.”

Stefan Zweig Sakknovella című művében egy majdnem végzetessé vált sakkjátszma tanúi lehetünk, ahol a tudás és a tehetség vív már-már vérre menő párharcot. Az elismert világbajnok, Mirko Czentovic és a titokzatos, szintén hatalmas sakktudással felvértezett Dr. B áll egymással szemben. 

Stefan Zweig Sakknovellájában két, személyiségében merőben eltérő ember, Mirko Czentovic és dr. B vívja párharcát. A „királyok játékát”. A játékot, ahol a nyers logika és az ellenfél csapdába csalása a cél, azért hogy a másik királya porba hulljon. De vajon a tudás tesz valakit jó játékossá?

Stefan Zweig Sakknovella című művében két gyökeresen eltérő személyiséget mérettet meg egymással a sakk mesterségében.

Az egyik Mirko Czentovic, egy sakkvilágbajnok, aki bár az alapképességekben

nem éppen jeleskedett (hiszen a legegyszerűbb számolások elvégzésére sem volt képes és egy épkézláb mondatot se tudott leírni helyesírási hiba nélkül) ,de a sakkhoz született tehetsége volt. Édesapja halála után a tizenkét éves parasztfiúcska egy paphoz került és ott nevelkedett. A fiúcska nevelője mindent megtett annak érdekében, hogy minden addig elmulasztott dolgot megtanulhasson, de minden igyekezete hasztalannak bizonyult. Agya sehogy sem tudta felfogni a tananyagot. Majd egy téli estén ,mikor a pap és a csendőrőrmesternek ott kellett hagyniuk a már megkezdett sakkjátékukat, akkor változott meg minden a kis Mirko életében. A félbehagyott játszmát profi módon fejezte be ,és onnantól kezdve nem volt megállás.