A sorsfordító események igazi jelentőségével mindig csak a jövőben szembesülhetünk. Miután az idő lenyúzott az emlékünkről minden sallangot, mi pedig objektív szemmel tekinthetünk vissza a múltba, hogy jobban megvizsgálhassuk az akkoriban még jelentéktelennek tűnt apróságot. Azonban kevesen vagyunk elég bölcsek és ügyesek ahhoz, hogy ilyen fontos emlékezést egyedül, mindenféle segítség nélkül ejtsünk meg.

Wass Albert Elvész a nyom című regényében Baradlay Károly, a pap tölti be a segítő szerepét. Ő az, aki modern Kharónként felkeresi a hat fiút, hogy a Stüx helyett zsákutcába jutott életükből átvezesse őket a háborúba belerokkant Európán és az Atlanti-óceánon át Amerikába; az új életbe.

Láthatatlan fonalak kötik össze a Hatok életét már jóval a csónakbaleset előtt (Lubovszki Kazimír és Pohrisch Gottfried a cserkésztábort megelőző közös élményei, Drágffy Gergely és Vrana Basil sorsszerű találkozása rőzsegyűjtés közben), mégis néhányuk életét ezek jobban átszövik, mint a többiekét. Ők ketten a varsói világfi és a bécsi zsidó.

Lubovszki Kazimír, az életművész, a gondtalan ember archetípusa rendelkezik mindazzal az értékkel és hiányossággal, amellyel Pohrisch Gottfried nem. Ez az állítás véleményem szerint fordítva is igaz, még ha nehezen találhatunk Pohrisch személyiségében pozitívumokat, legalábbis első vagy hanyag vizsgálat után.

A legfontosabb tényező, ami alapján élesen megkülönböztetőek, az a pénz. Kazimír számára sosem létezett igazi értéke a pénznek, mivel hol volt a zsebében elegendő összeg vagy nem. A pénztelenség azonban sosem eredményezett számára álmatlan éjszakát: ezt az élet velejárójaként fogta fel, tisztán és egyszerűen.

Pohrisch Gottfried életében még a vallásánál is fontosabb szerepet töltöttek be az anyagi javak. Ezzel gyógyította be az élettől kapott sebeket, a fájdalmakat, megaláztatottságot és kirekesztettséget, melyeket mások – a nem közülük valók – igazi érzelmekkel orvosoltak.

Talán a mód, ahogy a pénzhez viszonyultak visszavezethető a családi hátterükre, legfőképpen az édesanyák szerepére. Pohrisch anyja naftalin szagú, szenvtelen és hideg asszony volt, aki misztikus figurának mutatta be az apját. A fiúval való kapcsolata nem volt ugyan mentes a szeretettől, de ez is elfojtott volt és felületes. Ezzel ellentétben Beatrice, Kazimír anyját, a genovai asszonyt ősi, olaszos szeretet fűzte egyetlen fiához, akit mindig elkényeztetett.

Ebből következőleg az élethez is teljesen másképpen állnak. Kazimír életében a testi szerelem az örök, míg Gottfriedében a neheztelésből lassan, de biztosan gyűlölet fejlődött, mely hályogként takarta a szemét éveken keresztül.

Saját magát tette érzéketlenné az igazi dolgok iránt, amiket nem kaphatunk meg pénzért. Sőt, nem is gondolunk rájuk így, mert bizarr lenne, helytelen és mocskos. Mindig is voltak az emberiség számára tabuk, amiket Gottfried dölyfösségében szándékosan hág át.

Számoszon éri a nagy felismerés, zsidó származását sosem fogja tudni lemosni magáról és az egyszerű emberek szavai teljesen kiforgatják őt magából. Érdemesnek tartom itt megjegyezni, minden szereplőnek volt egy hely, amit az igazi otthonának tekintett és onnan mégis elűzetett. Pohrisch számára a kis görög sziget, Számosz volt ez az idilli otthon.

Míg Drágffy Gergely a háború miatt volt kénytelen elhagyni ősei kastélyát és Bursanu Jon a családja miatt jött le a hegyekből, Pohrisch Gottfried, a kegyetlen zsidó kiűzetett személyes Édenéből. Mégpedig Éva miatt.

Kunczler Éva Kazimír múzsája és igaz szerelme, akit botor módon mégis elveszít, egy rövid művészi fellángolás miatt türelmetlensége az eljegyzésük végét okozza. A nő, aki családjáért feláldozza a boldog élet lehetőségét, majd két tökéletes szerelemben eltöltött hét miatt a szeretetlen élettől is megfosztják. Pohrisch ismét torz, groteszk módját választja a dolgoknak: testi erőszakkal nyomorítja meg végleg a nőt és lelki terrorral. Felhozatja Iréne-t, az igaz szerelmét – már ha egyáltalán képesnek tartjuk ezt a férfit az igazi érzelmek felfogására, nem hogy átélésére – a Számoszi villába és látványával és molesztálásával gyötri tovább feleségét.

Éva öngyilkossága átokként szakad Pohrisch fejére, az asszony lidércnyomásként fel-feltűnik lassacskán darabokra hulló életében: akárcsak Arany János balladáiban V. Lászlót és Edward királyt, őt is vihar közepette kísérti a nő.

Úgy gondolom, hármójuk sorsa számít a legtragikusabbnak az egész műben. Gottfried keserűsége és értelmetlen gyűlölete nem csak Kazimír és Éva életét teszi sikeresen tönkre, de a sajátját is. Sosem lesz nyugta Éve szellemétől és Kazimírt sem sikerül soha annyira megaláznia, amennyivel mohósága beérné.

Szét is hullik körülötte lassan minden, mert a pénze elértéktelenedik a munkatáborban töltött hat nyomorúságos és sivár évben. Azonban onnan megszabadulva sem arra az igazságra ébred rá, amelyre kellene, hanem a Gottfried-féle kitekert, torz és kisarkított interpretációra.

Az évek elmúltával sem mer egy fülkébe ülni Kazimírral, mert gyáva és semmirekellő, ráadásul nagyon mélyen, Júdea törvényeitől megkérgesedett lelkében ő is érzi a másságát, amit zsidóságával magyaráz. Szerintem vallását és származását örökké pajzsként szorítja magához, pedig nem ez az oka az őt ért szerencsétlenségek zömének, hanem saját kegyetlensége és pöffeszkedése.

A mű végén, mielőtt benyitna a fülkébe – és ezzel egy időben be is következik a baleset, hiszen Baradlay életcélját teljesítette – Kazimír ősellensége zsidó származását magasabbra helyezi, mint saját európai mivoltukat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.