Umberto Eco könyve remekül kedvelhető azon olvasók számára, akiknek egy könyv 100 oldaltól kezdődik, és nem azért olvasnak, mert muszáj, hanem azért mert szeretnek olvasni, és tulajdonképpen örülnek is neki, ha egy könyv hosszabb az átlagosnál. Hiszen akkor tovább tart az élvezet. Jómagam még az 1500 oldalas Anna Kareninát is keveselltem a végén, hiszen annyira megszerettem a könyvet, hogy legszívesebben sosem értem volna a végére.

A rózsa neve tulajdonképpen egy történelmi és krimi regény, amely néhol misztikus, rejtélyes vonásokkal rendelkezik. Történelmi, hiszen feltételezhetően igaz a történet, ha a könyv elején lévő kéziratot igaznak tekintjük. Bár nem tudom mennyire kéne fokozni az izgalmakat, azzal, hogy a történet igaz-e vagy sem, hiszen magában a sztori, úgy hogy ha még nem is igaz, csak egy kitaláció, könyvként is bőven elég izgalmas tud lenni. Tele van váratlan fordulatokkal, és érdekes karakterekkel, akik nem igazán mondhatók hétköznapinak.

Én személy szerint imádom az olyan történeteket, amik kiszámíthatatlanok és rejtélyesek. Itt is az olvasó gondol valamit, hogy ki a tettes például nekem elsőre inkább hildesheimi Malakiás, az új könyvtáros volt gyanús, aztán a könyv vége fele kezdtem elveszíteni a fonalat, végül a legvégén egy váratlan fordulat. Legalábbis számomra váratlan volt, hogy burgosi Jorge áll a gyilkosságok mögött. És igazábol a gyilkosságok módszere is a végén derült ki, és az is elég meglepő volt. Teljesen másra számítottam, és azért az ötlet, hogy a könyvet mérgezik meg úgy, hogy annak, aki olvassa, és lapozni szeretne az összetapadt oldalak között, muszáj legyen megnyálazni az ujját, egyszerűen zseniális.

Véleményem szerint a könyv sikerének is ez az oka, hogy meg tud lepni, és amikor minden kiderül a végén, akkor is szembesülnünk kell a ténnyel, hogy egy bizonyos homály mindig ott fog lebegni a szemünk előtt. Például maga a cím is: A rózsa neve, igazából nem elég egyértelmű, hogy mire próbál utalni. A könyv végén lévő „Széljegyzetek a Rózsa nevéhez” című novellában Umberto végülis megmagyarázza, hogy miért ez a könyv címe. A lényeg, hogy pont az a lényeg, hogy semmi se legyen elég egyszerű. A homály itt a dolgok szerves részét képezi. Ha egyszerűbb címet adott volna, akkor az nem ösztönözné az olvasókat eléggé a regény értelmezésére. Umberto állítása szerint azért írnak az emberek műveket, hogy gerjesszék az értelmezéseket, és épp ezért kell vigyázni a címadással, mert az adja a kulcsot az értelmezéshez.

Elgondolkodtató. Végülis miért is olvasunk könyveket? Persze, szórakozásként, kikapcsolódás gyanánt, de amiért a legjobban megéri olvasni őket, az a szellemi, emberi fejlődés, amit nyújtani tudnak nekünk. Azáltal, hogy nem könnyítik meg a dolgunkat, sokkal többet segítenek nekünk, és véleményem szerint így kiolvasni egy könyvet sokkal nagyobb élmény, mint egy egyszerű romantikus mai tini könyvet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.