Balázs Béla novellája egy idilli budai telken játszódik, ahol azonban csak a természetben találkozhatunk ezzel a gondtalan tökéletességgel.

  A lakók szegények, bár ez egyik családnak sem okoz komoly fejtörést, hiszen mindannyian egyszerű emberek. Őket nem foglalkoztatja milliók fájdalma, a saját pénzügyi helyzetük reménytelensége, mivel minden nap egy újabb nap az életükben, melyek csupán apró eseménymorzsák törik meg.

  Ennek ellenére Novoszádék nem komorak vagy pesszimisták. Számukra minden, ami csak jut nekik és az is, ami nem, az természetes. Így vannak az őket körülvevők életével is.

  Jung Kálmán halála egy megváltoztathatatlan pont a jövőben. Ezzel senki sem vitatkozik, azonban nem is fogadta el mindenki.

  A haláltól napjainkban is sokan rettegnek. Még ha nincsenek is ennek tudatában, nem szeretik emlegetni. Valami megmagyarázhatatlan rossz az, amit a halál fogalmával azonosítunk. Legfőképpen az emberek halálával.

  Zelma néni nyugodt hangon elmagyarázza az érkező Alice-nek, hogy Jung Kálmán azért fekszik odakint, mert „úgyis meg fog halni”. Könnyek és elcsukló hang nélkül. Sógornője azonban képtelen feldolgozni fia közelgő halálát. Véleményem szerint a döntésben, hogy a fiú a szabad levegőn legyen a ház rabsága helyett az is közrejátszott, hogy Jungné és a lánya sem akarták odabent látni.

  Mindezt nem szívtelenségből tették. Egyszerűen csak képtelenek lettek volna a nap minden percében közelről látni a fiú lassú haldoklását. Hiszen még a széket is, mely Kálmán ágya mellett volt, hátrébb rakták, nem is közvetlenül a fiú mellé, hogy a beteg ne lássa, ha sírnak.

  Pedig mindig sírtak. És Kálmán betegségében nem butult meg, mindenféleképpen tisztában kellett lennie anyja és húga szomorúságával.

  Rajongása, sőt szerelme a fiatal Alice iránt főképp abból adódott, hogy a Hercegnő nem sírt a közelében, kedves volt, nyílt és gyermeteg ragaszkodással tagadta a fiú halálának közeledtét.

  És bár a hamis remény igazán kártékony, Jung Kálmán esetében hasznosabb lett volna, ha úgy éli végig életének utolsó hónapjait, ahogyan azt tette, míg Alice mellette volt. Ha nem sírnak körülötte a családtagjai folyton, ha nem okoznak neki bűntudatot, amiért ilyen végtelen szomorúságra kárhoztatja az anyját és a húgát is.

  A Betegség és a Halál is személytelen. Nem kérdezi, kit visz el. Nem törődik vele, az illető jobbá tehette volna a világot, ha van még egy kis ideje. Őket nem hatják meg az anyák rimánkodásai. Mert ilyen az élet.

  Az elkerülhetetlent még senkinek sem sikerült megváltoztatnia, azonban nem mindegy, hogyan állunk majd a Halál elé. Reménykedve, szerelmes szívvel és boldogan vagy örök lehangoltságban, elkeseredettségben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.