Stefan Zweig Sakknovellájában két, személyiségében merőben eltérő ember, Mirko Czentovic és dr. B vívja párharcát. A „királyok játékát”. A játékot, ahol a nyers logika és az ellenfél csapdába csalása a cél, azért hogy a másik királya porba hulljon. De vajon a tudás tesz valakit jó játékossá?

Szerintem nem feltétlen. Czentovic, aki a váratlanul felfedezett tehetség volt, nem a sakktudása miatt nyert. Hanem azért, mert szándékosan húzta az időt és – nem utolsó sorban – ellenfele idegeit. Nem kellett lángelmének lennie ahhoz, hogy észrevegye dr. B idegeit mennyire felőrli a várakozás. Véleményem szerint nem megérdemelten nyert, sőt ez nem tekinthető győzelemnek.

A sakk valóban egy nehéz stratégiai játék, ahol a győzelmet nem nyers erővel, hanem új, kivédhetetlen lépésekkel, taktikákkal kell megnyerni. Ebben benne van az ellenfél döntésképességének befolyásolása is. Ez az időhúzás azonban kilépett a játék kereteiből. Normál esetben tíz perc nem jelent sok időt egy átlag embernek, de egy olyasvalakinek, mint dr. B - ahogy olvashattuk - maga volt a gyötrelem.

Dr. B a hónapok alatt (megtörve a lelki terrortól) a sakkba menekült, hogy az akkorra már felbomló elméje megnyugvást, biztos talajt találjon. A sors fintoraként pont ez vezette az őrületbe. Ahogy a könyv már nem jelentett számára megoldást, saját magával kezdett játszani. Így egy hasadt személy vált belőle, aki saját magával ordibál, ha lassan lép. S mint ahogy várható volt, idegei felmondták a szolgálatot. De legalább kijuthatott. Vissza az emberek közé, láthatta a fákat és nézhette az emberek arcát. Sőt, még beszélhetett is velük!

Egy ilyen emberrel szemben az időhúzás a legkegyetlenebb dolog, amit csak tenni lehet. Habár ezekről a borzalmakról Czentovic semmit nem tudott.

De miért volt ő a „tehetség” megtestesítője ebben a játékban? Hiszen kicsinynek sem mondható képzelő ereje nem volt. Véleményem szerint akkor számít valaki tehetségesnek, ha valami újat, még senki által nem látottat tud felmutatni. Ez a parasztlegény azonban képtelen volt erre. A faluban is elvesztette a játszmát, mert egy eddig nem látott nyitással kezdett valaki. Egy született lángészt azonban egy ilyen probléma nem zavart volna.

Kettejükön kívül azonban a fedélzeten volt egy harmadik játékos is, aki nem sakktáblán játszott. Az író. Ahogy magára vonta a világbajnok figyelmét, és elérte, hogy a volt túsz ismét kiálljon ellene is felfogható egyfajta játéknak. Azonban saját kíváncsisága (hogy a tehetség vagy a dilettáns kerül-e ki győztesen) nem kerekedett felül emberségén, leállította dr. B-t mielőtt visszaesett volna az őrületébe. Ezért számomra ő volt a legszimpatikusabb szereplő a novellában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.