Csurka István Koncovszki-részleg című tévéjátékának középpontjában a Fogalomhelyesbítő és Agyrendesítő Intézet és az ott zajló élet egy kis szeletének bemutatása áll. A történet főszereplője, Fürjesy Zoltán mint riporter kerül az intézetbe. A darabban végig jelen van a kétely és a bizonytalanság: vajon szabadon távozhat-e az intézetből, vagy ő is agymosás áldozata lesz?

A Koncovszki-részleg nevezetű, némileg bizarr tévéjáték egy elmegyógyintézetszerű intézmény világát mutatja be az olvasónak. A mű kicsit értelmezhetetlen befejezéssel zárul. Hasonló ez a befejezés ahhoz, amit egy néző a thrillerfilmeknél észlelhet, amikor először gondol valamit, hogy mi miért is történik, majd ez a film fele táján váratlan fordulatok miatt megváltozik, és végül a befejezés egy teljesen váratlan fordulattal szolgál. Ebben a tévéjátékban én mint olvasó pontosan ezt éltem át. Általában a hasonló filmek befejeztével jól érzem magam, mert valami váratlant tudtak nekem mutatni, ami izgalommal töltött el, és mégis rávilágított minden cselekmény okára, de itt ez elmaradt. A Koncovszki-részleg értelmezhetetlen maradt számomra, nem jött el a „megvilágosult és izgatott pillanat”. Ezt inkább értetlenség és szemöldökráncolás követte, ezért nem is igazán nyújtott számomra pozitív élményt.

A mű elején egy ártatlan riportra számítottunk, bár valahol bujkált a gyanú, hogy itt többről lesz szó. De számomra az sem hozott nagy meglepetést, amikor kiderült, hogy Fürjesyt is beutalták ebbe az intézetbe. Valahogy várható volt. Később pedig, amikor felvezették, hogy senkiben sem lehet megbízni, és hogy Fürjesy feleségével, Marival, meg van egy telefonbeszélgetés rögzítve, azt hittem, hogy majd ez hoz némi fordulatot, valami izgalmat. Sajnos csalódnom kellett, mert azon kívül, hogy mennyire szereti és félti a férjét, és hogy vigyázzanak rá, semmi mást nem mondott a feleség, így nem túlságosan értettem a bizalom és Mari kapcsolatának felvetését. Azt hittem, hogy majd valami érdekes fordulat lesz, hogy valami gonosz és/vagy hátsó szándékkal utaltatta be Fürjesyné a férjét, de ugyebár nem.

Az olvasmány vége pedig egyenesen értelmetlen volt számomra, mint már korábban említettem. Amúgy is voltak benne érdekes dolgok, mint például, amikor Koncovszki bemutatta a módszereiket és az eszközeiket Zolinak. A bizarr és kissé hátborzongató érzésen kívül mást nem éreztem olvasás közben. De mivel egy úgynevezett elmegyógyintézetről beszélünk tulajdonképpen, ezek sem voltak túl meglepőek, inkább az, hogy miért is lett valaki „ápolt”. Egyáltalán nem éreztem jogosnak az indokokat arra, hogy az ott kezelt embereket egy ilyenhez hasonló intézményben tartsák. Az, hogy az egyik illetőt azért tartották ott, mert egy fodrászatba rendes, nem torzító tükröket ígért, egyszerűen nevetségesnek és értelmetlennek tartottam. De még ezek felett képes voltam átsiklani, viszont a befejezés az, ami végül egy kiadós szemöldökráncoláshoz vezetett. A végén, amikor Zoli a szerződést úgy írta alá, hogy: SZABADSÁG SZERELEM, és minden ápolt és alkalmazott körülbelül összetaposva Koncovszkit kimenekült az intézményből. Azt hittem, hogy ez egy egész értelmes lezárás lenne, hogy Fürjesy a kiválasztott, akivel Koncovszkinak lehet, hogy tervei lettek volna, felszabadít minden „kínzottat” és „kínzót”. Érdekes lett volna, hiszen úgy tűnt, mintha Koncovszkinak ez lett volna valamiért az életcélja. Számomra ez is kissé értelmetlen, de egész elfogadható volt. Viszont a végső lezárás, amikor Fürjesy a gépírónővel beszélget, mintha tényleg átesett volna egy agymosáson, de mégis hogyan. Teljesen értelmezhetetlen és torz.

A történetben megismerkedhettünk Fürjesy Zoltánnal, aki eredetileg egy vegyi üzembe indult riportot írni. Azonban amikor megérkezett, ezt találta helyette: FOGALOMHELYESBÍTŐ ÉS AGYRENDESÍTŐ INTÉZET. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen nevű intézmény minden embernek jelzi, hogy valami nagyon nem stimmel. Mint ahogy riporterünknek is megkongatta a vészharangot. Azonban a lány, akivel a férfi felolvastatta a nevet, egy vállrándítással elintézte. Ezzel kezdetüket vették a gyanúsabbnál gyanúsabb események.

A történetet olvasva az a gondolat kínzott, miért Túrógombóc a cím és miről is szól valójában ez a történet. Aztán Marulinka néne betoppanása rávilágított a megoldásra: minden butaság.

Az egész mű egy szépen megkomponált zagyvaság, amiben megismerünk egy féltucat értelmiségit és egy önmagát túl komolyan vevő riportert, valamint a cinikus technikust és egy lányt, aki elméletben segíti. A gyakorlatban azonban Évaként csak gondot és bajt okoz évődő csínyével, amikor bejátssza a technikus gúnyos kommentárjait.

Meglepő, hogy a magas intellektusú emberek mennyire össze vannak zavarodva a kérdés hallatán, miszerint is mi a butaság. Sőt, a bölcsész, Tárkonyos Bálint, a klasszikus filológia professzora, egyenesen megrémül a kérdés hallatán. Amire minden oka megvan, hiszen elismerték, a butaság irányítható, sőt idomítható is. Akármikor megvadíthatja a tömegeket és ez ellen senki nem tehet semmit.

Véleményem szerint ez a rövid mű egy éleslátó szerzőt takar, aki tökéletesen megérti a korunkat behálózó hülyeséget, ami azonban nem szervi eredetű – ezt az Idegorvos is megerősíti.

Ettől az értelmiség egy része retteg, hiszen nem érti, nem is értheti. „Aki tudja, hogy buta, nem az.” Így meg sem magyarázhatja, az ember pedig a kezdetek óta retteg mindentől, amire nem találj meg a számára megfelelő választ. (Ez pedig néhány esetben akár különbözhet is az igazságtól.)

A másik része nem féli, csak unott értetlenséggel veszi tudomásul, hogy igen, létezik, ez van. Sok olyan féreg is él a földön, aminek semmi haszna, a Föld mégsem veti ki őket magából. Megválaszolni azonban ez a rész sem tudja a nagybetűs rejtélyt, micsoda a butaság valójában.

Az író azt a réteget képviseli, aki felháborodik és vérig sértődik a butaságtól, hiszen felfoghatatlannak és arcátlanságnak tartja. Talán tagadja is a butaság létezését, mivel ezt csak rossz kifogásnak tartja a morál nélkülözésére.

Egyikőjük a válaszadás hiányát azzal magyarázza, ő maguk is csak ostobaságot tudnának fecsegni, ami pedig nem vezetne sehová. Talán ez lehet a mű üzenete. Tehát ne akarjuk mindenben az értelmet keresni, mert meglehet, vizsgálódásunk tárgya teljes mértékben mentes a keresett dologtól.   

Mennyire zárjuk ki egy mű olvasásánál az írója életrajzát? Automatikusan kapcsoljuk össze a kettőt, vagy pont, hogy felejtsük el ezt a gondolkodásmódot, és ne azonosítsuk őket egymással? Melyik a helyes megoldás? Van-e helyes megoldás?

Ezek a kérdések sokszor feltámadnak bennem, amikor egy művet olvasok. Szeretek utánaolvasni az életrajzoknak, kicsit jobban megismerni a szerzőket. Sokszor mondták már, hogy nem szabad az életrajzot egybevetni az írott művel, de én gyakran makacsul ragaszkodom hozzá. Valahogy nem tudom őket szétválasztani. Az a szép ebben, hogy senki se tudhatja igazán. Sose láttunk bele a másik fejébe, és valószínűleg nem is fogunk. Tehát az írón kívül senki se tudja. De mi van, ha maga az író se tudja? Ha önkéntelenül is összeveti az életét az írásával, vagy lehet, hogy szándékosan csinálja? Ezeket a kérdéseket viszont már tényleg senki nem tudná megválaszolni, viszont én abban a hitben élek, hogy van, hogy önkéntelenül is „beleírják magukat” a műveikbe a szerzők, ezért Wass Albert Elvész a nyom című művét ilyen szemszögből vizsgáltam meg.

Wass Albert Elvész a nyom című regényében számos ember életét ismerhettük meg, s mindegyikük máshogy viszonyult sorsához. Ami néha fájdalmas leckéket, néha jutalmat adott, mikor már feladták volna, máskor meg a legváratlanabb dolgokkal fonta össze az emberek életét. Például egy körülbelül tíz perces csónakúttal, ami majdnem mindnyájuk vesztét okozta. Abban a pici csónakban, ami valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem tört össze -legalábbis míg nem voltak biztonságban-, összefonódott az életük. Aki hisz a sorsban, végzetben, Istenben vagy az ok-okozati összefüggésekben érezte, hogy valami ott, és akkor elkezdődött. Azonban az élet felfordult, és a háborúkban ez az emlék homályossá fakult. Egészen 1948-ig… Mikor Baradlay tiszteletes visszatér Európába, hogy ne csak higgyen, de tudjon is.

Wass Albert Elvész a nyom című regénye a II. világháború idején élő hat különböző nemzetiségű férfi életének alakulását mutatja be. Eltérő sorsuk valahogy azonban mégis egymásba fonódik.

A sorsfordító események igazi jelentőségével mindig csak a jövőben szembesülhetünk. Miután az idő lenyúzott az emlékünkről minden sallangot, mi pedig objektív szemmel tekinthetünk vissza a múltba, hogy jobban megvizsgálhassuk az akkoriban még jelentéktelennek tűnt apróságot. Azonban kevesen vagyunk elég bölcsek és ügyesek ahhoz, hogy ilyen fontos emlékezést egyedül, mindenféle segítség nélkül ejtsünk meg.

Asszonyok, lányok, nők! Csodálatosan bonyolultak, elcsavarják a férfi fejét, elveszik az eszüket, nem engedik józan ésszel cselekedni, olyan tetteket generálnak, amire maga az áldozat sem ismer rá. Hatalom? Befolyás? Milyen hihetetlen képességek leledzenek a nőkben, amik ennyire befolyásolni tudnak egy-egy életutat? Tekintsük át a regény legjelentősebb női szereplőit, és azok hatását a műben felbukkanó férfiakra.

            Emberemlékezet óta az egyik legfontosabb és legnehezebben eldönthető kérdés a nők szerepének kérdése. A nők helyzete időről időre változott/változik és országról országra különbözik. A női nemről már az emberi lét kezdetétől fogva kialakult egy általános megítélés, mely Ádámhoz és Évához köthető. Éva volt, aki evett a tiltott gyümölcsből, ő volt, aki elhozta a rosszat, a romlást világunkba. A női gyengeség, mely azonnal enged a kísértésnek, nem képes ellenállni. A gyengébbik nem. Hallhatjuk oly’ sokszor a jól ismert sztereotípiát. Azonban akik így gondolják, azoknak fogalmuk sincs, mennyi erő lakozik a női szívben, lélekben. Nem is gondolják, mennyi mindent képesek átvészelni anélkül, hogy valakinek is megemlítenék fájdalmukat, szomorúságukat, félelmüket.