Mollie, aki mindig csak a kocsit húzta, de az igazi munkát nem ismeri, jól példázza a burzsoák általános jellemét. Ha főbűn lenne, a kevélység illene rá. Lehet-e őt hibáztatni, ha ragaszkodik a megszokotthoz és nem nézi a nagyobb képet vagy a közös célt, ami végül talán saját magának is „több kockacukrot” hozna? Mollie a mának él, elvakultan a mások bajára – hiszen neki sosem kellett Bandi munkájának nehézségeivel szembenéznie. S csak azért, mert veleszületett ostobasága és együgyűsége nem engedi érvényre jutni az empátiát, rossz-e Mollie?

Egy átlagos júniusi, nyugodt este volt. Az alkohol hatásától még kissé kába szerelmesek lassan sétáltak a kihalt utcákon. Nem tudták már azt sem, mennyi lehet az idő, csak kényelmes tempóban haladtak előre mindent figyelmen kívül hagyva. Nem is tudtak volna gyorsabban menni, hiszen egy végigtáncolt éjszaka után csoda, hogy egyáltalán még bírtak sétálni.
Kata Dávid erős vállára hajtotta a fejét miközben ujjait szorosan a fiú ujjaira fonta. A biztonságos, védelmet nyújtó test, mint szikla magasodott fölé az apró, törékeny lánynak. Végre megérkeztek Kata házához.

Vége. A tervnek annyi. Ani azt kívánta, bárcsak hirtelen eltűnhetne, bárcsak semmissé tehetné a történteket. Gondolniuk kellett volna az esetleges buktatókra, körültekintőbben kellett volna végrehajtaniuk ezt az egész zsarolási hadműveletet. Persze utólag már könnyű okosnak lenni.

A nő elkerekedett szemmel nézett Anira, majd arcára kiült a méla undor. Normális esetben Ani viszonozta volna az ellenszenves tekintetet, de a döbbenet megbénította az agyát. Vészhelyzetben sosem tudott a megfelelő módon reagálni. Szemével automatikusan Gábort kereste az üvegfal mögött, de a férfit nem látta sehol. Zoli sem volt már ott.

Csak egy dolgot szeretett volna: elmenekülni. Gyors léptekkel az ajtónál termett, feltépte és kiviharzott az irodából. Ezúttal nem várt a liftre. Tombolt ereiben az adrenalin, így a lépcső felé indult. Kettesével vette a fokokat, csak úgy száguldott lefelé. A cipőjének sarka nem bírta ezt a megpróbáltatást, megadta magát és kitört. Ani még éppen meg tudott kapaszkodni a korlátban, így nem esett akkorát. Magában cifrán káromkodott, majd levette mindkét cipőjét és mezítláb rohant ki az épületből egészen a kocsiig.

A fiúk még nem voltak ott, ezért gyorsan előkapta a telefonját, bepötyögte a PIN-kódot­- ami csak a második próbálkozásra sikerült, mert keze még mindig reszketett az idegességtől- és tárcsázta Gábor számát. De hiába hívta, ki volt kapcsolva. Zoli úgyszintén.

Egyedül, kétségbeesetten állt a kocsinál és várakozott. Utált várni, nagyon türelmetlen volt mindig, és ebben a helyzetben még nagyobb megerőltetést jelentett ez számára. Már ő maga sem tudta, hogy mire volt jó ez az egész. Ráadásul ennek az utálatos nőnek is éppen ilyenkor kell felbukkannia. Ani tudta jól, hogy a konkurens lap szerkesztője, az ő olyannyira gyűlölt riválisa még felhasználja a látottakat ellene.

Már kezdett sötétedni, de Gáborról és Zoliról még mindig nem volt semmi hír. Ani vagy hússzor hívta már őket, de mobiljaik még mindig ki voltak kapcsolva. Keserűsége kezdett forrongó dühbe átcsapni. Már több mint egy órája várt Zoliékra, de mintha a föld nyelte volna el őket! A legrosszabbra nem is akart gondolni…

Egy kis idő elteltével indulatai egyre jobban eluralkodtak rajta. Rettentő mérges volt a fiúkra, hogy csak úgy képesek voltak őt faképnél hagyni. Már nem volt kedve tovább ácsorogni, pedig tudta, ha másért nem, a kocsiért visszajönnek majd. Elsétált a buszmegállóig, miközben azon tűnődött, hogy hová menjen. Haza semmiképp nem akart még. Nem bírta volna elviselni a magányt, ami ott várt volna rá. Eszébe jutott egy hely, az Aranykulcs. Még Gábor vitte el őt oda pár éve először. Viszonylag gyakran járt oda vele és Zolival, de egyedül még soha nem tette be a lábát a kocsmába.

Belépett az ajtón, majd egyenesen a pulthoz lépett és rendelt egy üveg Finlandiát. Szerencsére szabad volt a tömegtől legtávolabb eső asztal, nem volt kedve osztozni az emberekkel a kocsmát átható vidám légkörben, sokkal inkább szeretett volna belesüppedni a mardosó önsajnálatba…

Már a fél üveg vodkát megitta, amikor az ajtóban egy ismerős férfialakot pillantott meg. Zoli nyugtalanul nézett körül. Azonnal észrevette az illuminált állapotban lévő hangoskodók között meghúzódó Anit. Tudta, hogy itt találja majd. A lányhoz sietett, és lehuppant vele szembe.

- Eszedbe jutottam?? Legalább neked… Nagyon örülök neki. Mégis mi a francot képzeltetek? Hogy hagyhattatok csak úgy ott? Tudod mennyit dekkoltam a kocsinál rátok várva? És egyáltalán van fogalmad róla, hogy…

- Ani, kérlek, mindent meg fogok magyarázni- fojtotta belé a szót- de mondanom kell valamit…Gáborról van szó- hangja remegett, arcát kezébe temette. Lerítt róla, hogy nagyon ideges.

- Mi történt?- Kérdezte Ani rémülten, hiszen Zolit sosem látta ennyire feldúltnak, mi több, ő volt a megtestesült nyugalom.

Zoli kicsit habozott, a lány szemébe nézett, de aggódó tekintete csak még jobban felzaklatta.

- Mondd már, Zoli, mi van Gáborral?

- Eltűnt.

A regény végén nyitott kérdésként lebeg, hogy mi lehet az Állatfarm sorsa a továbbiakban. Vajon meddig tud fennmaradni még ez a szilárdnak és megdönthetetlennek látszó rendszer? Van-e rá akár egy halvány reménysugár, hogy az állatok véget vessenek valahogyan a disznók diktatúrájának?

Az Állatfarm jövője kétséges, és nehezen elképzelhető. A tanyaháznál játszódó utolsó jelenetet, (amikor Rózsiék kívülről szemlélik a disznók és az emberek között zajló eseményeket) talán lehet úgy tekinteni, mint egy esetleges ellenforradalom előzménye, amikor egyszerre rádöbbennek az addig naiv, manipulatív állatok, hogy egy hazugság a zsarnokságon alapuló életük. Ám felmerül az a kérdés is, hogy ebben az esetben képesek lennének-e győzelmet aratni elnyomóik felett, vagy még jobban a viszályára fordulnának-e a dolgok.

Talán az ésszerűbb jövőkép mégis az, hogy minden marad a régiben: a disznóuralom alatt a Major prosperál, új távlatok nyílnak a földművelés és a gazdaság területén, de mindezekért keserves árat kell fizetnie a rabszolgasorba taszított, végkimerülésig dolgoztatott, teljes agymosáson átesett, sanyarú sorsú állatoknak.

A tényleges végkifejletre azonban sajnos nem kapunk választ, mindez csak a képzeletbeli jövő homályában dereng.

A mű látszólag állatokról szól, akik elűzik a Major tulajdonosát, de aki otthon van a történelemben, annak feltűnhet egy-két dolog. Orwell a művet a II. világháború idején írta, de csak később jelentethették meg, hiszen Anglia akkor szövetségesét sértette volna. Tehát a Szovjetunióról van szó.Én személy szerint Hógolyó elűzetésénél vettem észre, hogy a történet hasonlít valamire, de csak később jöttem rá, hogy mi is ez a valami.Aztán amikor a mű végén megláttam a dátumot (1943. november-1944. február), akkor bizonyosodott be a gyanúm. Az Állatfarmon történt események kísértetiesen hasonlítottak a sztálini Szovjetunió ideje alatt történt eseményekre. A szereplők is történelmi személyeket jelenítenek meg. A legfeltűnőbb mind közül Napóleon alakja volt.

Napóleon egy igazi diktátor volt. Félreállította Hógolyót az útjából és az Állatfarm minden lakójának beleültette a bogarat a fülébe, miszerint bármi rosszért, ami történt, Hógolyó volt a felelős. Az állatok pedig vakon követték őt és utálták Hógolyót. Senki nem mert Napóleon szavában kételkedni, vagy ha mégis, akkor a kilenc Napóleont védelmező kutya csúfondárosan rámorgott. Sztálin esetében a kilenc kutya a hadsereg volt.

Hógolyó Lev Trockijt személyesítette meg, akit Mexikóba száműztek és ott meggyilkoltak.

Süvi, Napóleon szóvivője, Vjacseszlov Mihajlovics Molotovhoz hasonlított. Általa bizonyosodott be, hogy a politikusok elég jól használják a nyelvet és bárkinek a fejét képesek teletömni bármivel.

Rajtuk kívül is bármelyik szereplőt be tudnánk azonosítani II. világháborús alakokkal. Akik még említésre méltóak lehetnek az Mr. Jones, aki II. Miklós cárt személyesítette meg, Benjámin, aki magát az írót, George Orwellt, Mr. Frederick a Kuporlak tulajdonosa a Harmadik Birodalmat és vezetőjét Adolf Hitlert illetve Mr. Pilkington, aki az Egyesült Államokat és Angliát jelképezte.

A mű rávilágít a diktatúra rendszerére, azokra a hazugságokra és gyilkosságokra, amik jellemezték.

Szerintem okos ötlet volt Orwelltől a Sztálin és a Szovjetunió ellenzését egy modern fabulába rejtenie. Ez jobban rávilágít az akkori embertelen bánásmódra és könnyebbé teszi az akkori történések súlyának megértését.

Az egész történeten végig ívelő allegória a sztálinizmust és –átlagban- a vezető réteget kritizálja zseniális módon. Ez főként Napóleon és Süvi viselkedésén és személyiségén látszik.

Az Őrnagy halála után -aki Lenint és Marxot jelképezi- Napóleon megszabadul Hógolyótól, aki a nép érdekeit tartja szem előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, innentől lehet sejteni, hogy a történet keserves, vagy legalábbis szerencsétlen véget fog érni. A pozitív szereplők számára, természetesen.

A történet már maga az állatizmus „bevezetésénél” előre sejtette a diktatúrát. Miért is? Hiszen a hétparancsolatnak ezt meg kellett volna akadályoznia, nem? Miután elűzték Jones gazdát, az elnyomó kegyetlen zsarnokot, a két legintelligensebb állat, Napóleon és Hógolyó látja el a vezető szerepet. Az utóbbi állat testesítette meg a nép érdekét. Könnyebb életet, több ennivalót és állatibb életet akart biztosítani az Állatfarm lakóinak. A szenvedélyes szellemiség, aki eleget akart tenni a „népéért”. Ritka manapság az ilyen jó akaró. Talán azért, mert keményebb helyzetekben kihullnak, vagy elüldözik. Mint ahogy Napóleon is megtette. Az akkorra már nagyjából kifejlett kilenc kutyakölyökkel. (Akiket az oktatás ügyén távolított el Zsuzsitól és Kolomptól, olyan szinten, hogy még egy darabig ők is megfeledkeztek a létezésükről.) És innentől kezdve diktatúra volt a levegőben.

Ani a bárszekrényhez lépett. Remegő kezével rögtön a házikonyakhoz nyúlt, hogy valami erőt és bátorságot öntsön magába. Gábor azonnal odasietett és kivette a gyenge nő kezéből az üveget.

- Nem, Ani ezt most nem teheted meg. Teljesen józanul kell Péterhez menned. Menj, igazíts egyet a sminkeden és meditálj, vagy imádkozz, mit tudom én mitől nyugszol le. De nem ihatsz. Most menj, húsz perc múlva a kocsiban várunk. Szedd össze magad, ha jól emlékszem ez az egész a te átkozott ötleted volt!

Azonban ez a sok ha már mind a múlté. Ami történt, megtörtént, ezen már egyikőjük sem tudott változtatni. Így elhatározták magukat, hogy véghez viszik azt, amiben megegyeztek, kerüljön bármibe is. Legalábbis ezt hangoztatták mindhárman... Bár mint tudjuk, később ez nem így történt. 

Először a hosszú év alatt felhalmozódott jó és rossz emlékek kerültek kartonokba, majd a nagyra törő, de meg sohasem valósított tervek. Aztán a torzóban maradt ideák jöttek, némi kalandvággyal és egy-két merész ötlettel együtt. A legnehezebb az érzelmek dobozolása volt. Néhány ellobbant szerelem nem fért már bele a szatyrokba, és a szomorú emléktöredékek némelyikét is ki kellett kukázni. A vidám percek érdekes módon nem foglaltak sok helyet. (...) Két nap csendes csomagolás után lassan az utolsó bőröndök is megteltek. Ekkor még egyszer, utoljára körülnézett a kiürült szobákban, majd egy sóhajtással átlépte a küszöböt, és halkan becsukta maga mögött a gyermekkor ajtaját.