George Orwell szatirikus regénye a második világháború idején keletkezett, éppen ezért rengeteg az akkori korra vonatkozó utalás fedezhető fel benne. A farmon élő állatok személyisége megegyezik a világháború alatt élő, különböző társadalmi rangú emberekével.  Viselkedésük, reakcióik, befolyásolhatóságuk teljesen azonos az elnyomástól, diktatúrától rettegő emberekével.

Mégis ami számomra a legérthetetlenebb a műben, hogy lehetnek ennyire együgyűek, vakok és ostobák az állatok. Hogyan képesek szemet hunyni, és úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, és minden rendben lenne, miközben fokozatosan a diktatúra alárendelt tagjaivá válnak. Ráadásul ez az elnyomottá válás folyamata több évig húzódik el, és ezek alatt az évek alatt egyetlen állat fejében sem fordul meg a gondolat, hogy esetleg őket csak kihasználják, hogy ők megint csak valami felsőbbrendű erő eszközei, hogy ugyanaz a rendszer uralkodik, mint előtte, csak éppen a homokba dugják a fejüket, és észre sem veszik a változást. Képesek végignézni azt, hogy ami ellen addig mindent feláldozva harcoltak (szabadságuk, függetlenségük), azt a szemük láttára fordítják ellenük és semmisítik meg. Azt is eltűrik, hogy egyenként, szépen sorjában szegik meg egyesek az Állatizmus hét fő törvényét/a hét parancsolatot, melyek kezdetben mindenki számára kötelezően betartandók, megváltoztathatatlanok voltak. Társaik, családtagjaik elvesztése sem zökkenti ki őket ebből a megszállott állapotból, hiszen minden esemény után, ami esetleg felháborodást kelthetne, ékesszólások százát zúdítják rájuk, melyek légből kapott, jelentéktelen indokokat sorakoztat föl, és sajnálatos módon egy pár szép mondattól azonnal elvesztik józan ítélőképességüket.