Ezt a könyvet olyan olvasók figyelmébe ajánlanám, akik szeretik a vámpírsztorikat.

A történet Manhattanben játszódik, napjainkban. A főszereplő egy úgy nevezett Schuyler (szkájlör) Van Alen, aki 15 éves korában kényszerül megtudni, hogy ő egy vámpír, egy "Kékvérű". A vámpírlét elég sok előnnyel és hátránnyal jár. A hátulütők közül az egyik legelviselhetetlenebb a múltból visszatérő rémálmok.

Viszont talán a vámpírlétből az ember többet tud az előnyére fordítani, hiszen a Kékvérűek mindig a társadalmi ranglétra csúcsán álltak, ők töltik be a legmagasabb pozíciókat, ők a leggazdagabbak, legszebbek és legsikeresebbek. Persze a "Vörösvérűek" -nek fogalmuk sincs arról, hogy léteznek vámpírok a Földön, tehát ezt szigorúan titokban kell tartania az összes Kékvérűnek. De ha ez még nem lenne elég, valakik elkezdtek a Kékvérűekre vadászni. Egy fiatal Kékvérűt megöltek egy szórakozóhelyen. A helyszínen semmi fegyvert nem találtak, viszont a lány véréből egy csepp sem maradt...A vörösvérűeknek ez eleve meglepő tény, hisz fogalmuk sincs a lány vámpír kilétéről, viszont a Bizottságnak (a Kékvérűek hivatala) is szöget ütött a fejébe az eset. Hogyan történhetett ez? Ki tehette és miért? Kik azok, akik még náluk is erősebbek?

Persze emellett a problémák mellett Schuylernek a mindennapi élet gondjaival is meg kell küzdenie. Például Jack Force iránti szerelmével, aki természetesen a suli leghelyesebb és legnépszerűbb pasija. Vajon hogyan tudná elérni, hogy a fiú felfigyeljen rá? És Mimi Force, Jack ikertestvére, miért utálja ennyire Schuylert?

Melissa de la Cruz izgalmas könyve teljesen más nézőpontból mutatja be a vámpírvilágot. Tele izgalommal, szerelmi szálakkal, élettel, halállal és meglepő fordulópontokkal.

"De la Cruz vámpírjai egészen mások, mint a hagyományos horror regények karó elől menekülő démonjai: a ravasz humort olyan leheletfinom kiegészítőkkel ötvözik, mint a tépőfog és a mesés gazdagság." -Booklist-

Nekem nagyon tetszett ez a könyv. Egyszerűen nem tudtam letenni és amint végeztem vele, egyből neki láttam a második része (Álarcban) olvasásának. De ha félsz a sötétben, most se kapcsold le a lámpát olvasás után...

IU - születési nevén Lee Ji-eun - 1993-ban született Dél-Koreában. 2008 szeptemberében jelent meg első albuma, ezen található meg az egyik leghíresebb száma a "Missing Child" - ami nekem is az egyik kedvencem. A siker azonban csak egy év múlva jelent meg "Boo" című dalával.

A Take 7-ben -az SBS csatorna, Inkigayo műsorának része- leadják az aktuális hét 7 legnépszerűbb számát. A műsorrész végén a legkedveltebb dal Mutizen díjat kap. Ezt a jutalmat csak háromszor kaphatja meg egy zeneszám, ezek a Tripla-kornás dalok. IU-nak ez eddig kétszer sikerült (Good day, You and I). Eddig a legtöbb Tripla-koronás dallal (szám szerint hattal) a BIGBANG rendelkezik.

A "Cruel Fairytale" 2011 februárjában jelent meg IU Real+ című albumán. A szám eléggé melankólikus -habár a címéből rá lehet jönni, hogy nem egy "rózsaszín" dal. Kim Eana dalszövegíró elárulta, hogy a dalban öt darab tündérmesét rejtett el. Jó keresgélést kívánok!

Behúzta már sötétítőfüggönyét a Hold

Felkapcsolta apró lámpásait már

Csendes kis altató dalt mormolt

Az égen, hol a szónak nincs határ

Ülök az ágyamon kinézve az ablakon

Hátha szemem egy hullócsillagra lel

Kívánnék valamit, tán megkaphatom

Azt mi legszebb álmaimban szerepel

De hullócsillagnak nyoma sincsen

Csak a repülő fénye mi mozog

Néha ugyan elsuhan, de ez minden

Mi onnan fentről rám mosolyog

Becsukom szemem, vár az álom

Ott állok az elalvás kapujában

Be akarok jutni oda mindenáron

De meg akadok labirintusában

Gondolataim állnak falat nekem

Nem engedik, hogy bejussak

Hogy az akadályt könnyen vegyem

A szavak tűnnek logikusnak

Gondolataim nem hallgatnak rám

Tovább járnak-kelnek fejemben

Meg állnak ugyan alkalomadtán

De meg nem szűnnek teljesen

Kezdek ideges lenni miattuk

Erre ők csak nevetnek rajtam

Vígan hullámzik keskeny ajkuk

Szívűk jókedvtől majd kicsattan

Egyszer csak megindul a föld

Meg nem áll, csak a végtelenben

Szédül fejem, s a szél csak süvölt

Míg zuhan lefelé nehéz testem

Valami finom simogatja most arcom

Kellemes meleg, az mit érzek

Hagyom, hogy az érzés elárasszon

Majd meglepődöm, mikor felnézek

A Holdnak már nyoma sincs az égen

Már a Nap folytatja a feladatát

Rájöttem, az esti harcot túléltem

S élvezem a győzelem pillanatát

Tegnap, amerikai idő szerint este 9-kor volt a bemutató epizódja a méltán népszerű Így jártam anyátokkal című amerikai sorozatnak. A legutóbbi, hetedik évad zárórésze novellaszerűen, hatalmas csattanóval zárult, és a rejtély megoldására egészen őszig kellett várnunk. Pontosítva: még mindig várunk.

A hetedik évad elején feltűnt az örökszingli Barney Stinson, miközben a saját esküvőjére készül, és a szokatlan 

motívum magyarázatát 24 részen keresztül húzták. Az évad vége felé Barney megismerkedett Quinnel, és úgy tűnt, hogy végre feltárul a nagy titok, azonban a zárójelenetben az oltár előtt nem más állt, mint Robin. Véleményem szerint a forgatókönyvíróktól ez a lépés olyan volt, mintha egy kutyát szájkosárral bezárnának egy spejzba a füstölt sonkák közé. Kegyetlen lépés, hogy fenntartsák az érdeklődést és tovább fokozzák a kedélyeket. Valljuk be, gonoszság vagy írói bravúr, mindenki körömrágva várta már a tegnap estét, hogy lehulljon a lepel arról, hogy hogyan került a fátyol Robinra.

A 8. évad első epizódja Teddel indul, ahogy ül az esőben, a farhamptoni vasútállomáson, és elmeséli egy öreg hölgynek az esküvő lelombozó eseményeit. Elmeséli, ahogyan Robin kiborul a mennyasszonyi ruhájában (mint nagybetűs nő, hadd jegyezzem meg, hogy a ruha kivételesen borzalmas) és Ted vigasztalja meg őt. Kitérő a kitérőben, a mennyasszonyi szoba ablaka emlékezteti Tedet, egy korábbi eseményre, aminek elmesélése teszi ki az egész epizódot.

Ted és Victoria kapcsolata amilyen bonyolultan és mesterkélten kezdődött, épp ugyanannyira mesterkélten folytatódott, majd végződött. Victora otthagyta az oltárnál a vőlegényét, és megszökött Teddel, azonban Ted ragaszkodott hozzá, hogy hagyjon neki egy levelet (furcsa, hogy egy férfi ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy szépen váljon el az aktuális barátnője a vőlegényétől és képes felmászni egy templomablakon, hogy kézbesítsen egy papírszeletkét). A történet másik szálán pedig Marshall, Lily, Robin és Barney próbálja meg eltitkolni Quinn elől, hogy Barney és Robin jártak egymással korábban. Lily és Marshall ügyetlenségének köszönhetően, azonban Quinn megtudja, és elrohan Barneytól. Viszont később együtt iszogatnak, tehát még itt sem tudjuk meg, hogy hogyan lesz Robin Barney mennyasszonya.

Ted visszatérve a levélkézbesítésből, továbbautózik Victoriával, meglepetésre azonban a vonatállomáson megáll, hogy megkérdezze Klaustól, hogy miért hagyta el Victoriát (micsoda csavar, időközben kiderült, hogy Klaus is elmenekült, teljesen élethű). Klaus elmondja neki, hogy Victoriában nem azt érzi, hogy élete végéig vele tudna maradni boldogan. Megkérdezi Tedet, (természetesen nem is sejti, hogy éppen azzal áll szemben, aki elcsaklizta a nőjét) hogy érzett már valaha-e így valaki iránt. Ted habozva felel, és Klaus visszavág, hogy ha habozik, akkor még nem volt ilyen érzése. Ted szomorúan leül a vonatállomásra, látszólag körbeért a történet, hiszen a Farhampton állomáson beszélget Klausszal, pont ott, ahol a történet kezdődött, de ha éles szemünk van, észrevesszük, hogy szimpla inget visel, nem öltönyt, mint a sztori elején. A következő képkockában egy taxiból kiszáll a sárga esenyős hölgy, aki majd Ted felesége lesz, és a szakadó esőben beáll az állomás várójába. Ahol Ted vár, az idős hölgy mellett. Öltönyben.

Összefoglalva, talán nem alaptalanok a gyanúsítgatások, hogy a HIMYM kezd lapos és erőltetett lenni, óriáskerékszerűen térnek vissza a motívumok, és hogy ne történjen kétszer teljesen ugyanaz, mesterkélt húzásokra van szükség. Remélhetőleg a rendezők nem kívánják az esküvő részleteit újabb évadon keresztül húzni, és nem kell megint 24 részen végigerőltetni magunkat, hogy végre megtudjuk, hogyan került az oltár elé Barney és Robin.

Nagy Deborah

Régi, de jópofa. A Harry Potter egyik kötetének bemutatóján készült rövid hangulatjelentés és vicces körkérdés.

Bár ez teljesen szubjektív, ugyanakkor fenntartom, hogy az alábbi rövid verspár József Attila egyik legszebb alkotása. A kietlenség, a ridegség és a magány személyes, ám egyúttal nagyon is kozmikus, egyetemes kinyilatkoztatása. (S egy apró szakmai morzsa: az ezüstös fejszesuhanás megragadó szinesztéziája mindig is bejött.)

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország. 

Kevéssé ismert, de talán az egyik legszebb szám a holland The Gatheringtől. Melankólia, dallamok, lebegés, ahogy azt a legnagyobbak tudják csak.