Bár ez teljesen szubjektív, ugyanakkor fenntartom, hogy az alábbi rövid verspár József Attila egyik legszebb alkotása. A kietlenség, a ridegség és a magány személyes, ám egyúttal nagyon is kozmikus, egyetemes kinyilatkoztatása. (S egy apró szakmai morzsa: az ezüstös fejszesuhanás megragadó szinesztéziája mindig is bejött.)

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.