Elsőnek nem is a szagot érezte meg, hanem a testének feszülő hullákat. Halkan nyöszörögve ásta ki magát, majd a bomló és bűzlő tetemeken felkapaszkodott a kút kávájáig, s kiugrott a talajra.

Haját és ruháját fényes, zöld legyek pettyezték.

– Dögkutak. – Visszanézett az egymásra halmozott állatok felismerhetetlenségig torzult maradványaira. Nem szokott kellemesebb helyekre érkezni.

Végigfutatta tekintetét a kietlen tájon. A napfény mindent felperzselt. Száraz fű ropogott a talpa alatt, ahogy a főút felé sétált. Stoppolni akart, de mire odaért, egy távolsági busz állt meg fújtatva, pókhálós megállójában.

Nem törődött a megütközött tekintetekkel. Fizetett a jegyért, majd porlepte ruhában lezöttyent egy ülésre. Kezeit az ölébe ejtette, s a tájat figyelte. Szerette a Földet. Szerette nézni az ablakban futó tájat.

Mire megérkezett, leszállt az alkony. Leporolta magát. Még aludni is tudott útközben. Hallgatta a sarka kopogását az aszfalton, s azon merengett, azért küldik ilyen messzire, hogy pontosan estére érkezzen.

Megállt az ajtó előtt, s a házszámra pillantott.

– Ez lesz az.

Felnézett, s látta a fényt az ablakban. Átmászott a kerítésen, s bokája nagyot reccsent landolás közben. A zajra csaholó kutya jött az üdvözlésére, de amint a közelébe ért, megérezhette a szagát, s nyüszítve kotródott vissza a helyére.

Ahogy most felpillantott, a feje fölött lévő ablak sötét volt, s néma.

– Megérkeztem – mondta a sötétségnek.

Felkapaszkodott az apácarácson, s imbolyogva guggolt a párkányra. A bokájába újra és újra beléhasított az éles fájdalom. Kipattintotta az ablakot, s beugrott a szobába.

A lány épp háttal állt neki, s mikor megfordult, felsikoltott.

– Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?

– Már megint egy ijedt tizenéves - szólalt meg vontatottan, ahogy végigmérte őt.

– Megint?! Talán sorozatgyilkos vagy? - Hátrálni kezdett, közben vadul fénylő tekintettel vizslatta őt.

– Nem foglak bántani.

– Miféle szörnyeteg vagy? Hogyan jutottál be ide?- hadarta.

Ő pedig csak állt vele szemben, nyugodtan, s a lány hirtelen ős öregnek látta az utcai lámpák halovány fényében.

– Az apácarácson könnyű felmászni - oldalra fordult, s kinézett az apró kör alakú ablakon. A lámpák körül bogarak zsongtak.

– És Borzas? Bántottad Borzast?!

Hirtelen kapta vissza a fejét, s arcától a lány egészen a falig hátrált.

– Ti emberi lények meglepően erős érzelmeket tápláltok az állatok iránt. S ez a düh. Különbözőnek tűntök, de valójában olyan hasonlóak vagytok, mint két csokor egy síron.

– Emberi lény? Te talán nem az vagy?

Csak megrázta a fejét.

– Vámpír vagy? - leplezetlen kíváncsiság és izgalom csengett a hangjában. - Vérfarkas? Lidérc?

– Miért illettek minket ilyen ostoba nevekkel?

– A Halál vagy?

– A Halál? Nem. Sok néven emlegetnek, térben és időben egyaránt. Voltam már Kaszás, Angyal, Shinigami.  Pedig csak egyszerű kísérő vagyok.

– Akkor engem minek kísérnél bárhova? Én nem haltam meg.

– Igazán?

–Persze. – Olyan határozottnak tűnt, hogy vendége jelentőségteljesen elnézett mellette.

A lány lassan észrevette a célzást, s követte a tekintetét. Balra fordult, de megakadt a mozdulatban. Észrevette a hullát.

– Ez meg ki? – kérdezte hisztérikus fennhanggal.

– Te. Te voltál. – Hideg hangja éles kontrasztot alkotott a lány hangjával.

– Nem lehet... - Elalélt, de mielőtt teljesen elvesztette volna az eszméletét, a kísérő megragadta a karját, bele ne süppedjen a lelkek különösen borzasztó, átmeneti világába.

A fiatal lány csak lassan tért magához, s mikor az ágyon találta magát, nyugodt sóhaj hagyta el a száját.

– Messze van még a reggel. Addig bejöhetnek felfedezni a holttestet? – Az idegen hang ráébresztette, nem álmodott az éjjel.

– Nem tudom. Hogyan haltam meg?

– Ne aggódj, majd emlékszel. Most még korai lenne.

– Nem halhattam meg. Ez lázálom, igaz? - Az ágy szélére ült, s fejét a térdei közé szorította.

Csak a némaság felelt.

– Gyere, mennünk kell.

– Nem! Nem megyek sehová. - Meglepte, hogy nem ragadták meg, s taszították ki az ablakon az alabástrom kezek.

– Akkor várunk kicsit - válaszolta halkan, s a vállára rakta a kezét.

A hajnali pirkadat fénye fokozatosan lepte el a szobát. Az ablakokban függő kristályokon játszva tört meg, felébresztve ezzel az elbóbiskolt lányt.

Épp időben. Egy idős férfi jött be az ajtón, s elfehéredett arccal kezdett ordibálni orvosért.

Felfedezték a holttestet.

Sosem értette, miért szeretik a halandó lelkek tudni, mi történik porhüvelyükkel, miután elhagyták. Idővel kezdett rájönni, puszta kíváncsiságuk, s következetlen egójuk szava ösztönzi őket.

A lány nem sírt. Nem is lett volna rá képes, de az arcán sem mutatkoztak jelek a hajlandóságra.

Ott állt a teste mellett, s hallgatta az anyja rimánkodását, s figyelte az apja megtört és letargikus arcát.

– Mit érzel most? - törte meg az idegen a köztük megült csendet.

– Miért kérded? - A lány hangja fagyos és fojtott volt.

– Egyrészt érdekel. - Erre a lány elszakította merev pillantását a hullájáról, amit éppen kifelé cipeltek a házból, s a másikra meredt.

– Érdekel? Te nem egy...

– Egy mi vagyok, szerinted? - kérdezte mulatva.

– Olyasvalaki, akit hidegen hagy egy halandó lelke.

Nem tehetett másképp, elnevette magát. A lányt kirázta a hideg a különös hangra. El is felejtette, létezik ilyen egyáltalán.

– Én vagyok a halandó lelkek egyik kísérője. Persze, hogy érdekeltek.

Azt már nem tette hozzá, a dühös lelkek milyen kellemetlenek is tudnak lenni. S az ő felelőssége, bármit is tesznek.

– Egyébként, Emma vagyok.

– Voltál - csúszott ki a száján. - Egyébként örvendek a találkozásnak. Engem szólíts úgy, ahogy szeretnél.

– Ahogy csak akarlak? - torpant meg. Déja vu-ja volt. - Hol hallottam már ezt?

– Szállj be, nehogy itt ragadjunk - intett, s behuppantak a hullaházba tartó kocsiba.

– Étoile. Így foglak nevezni. Jó lesz? - szólalt meg nagy sokára.

– Jó - mosolyodott el.

– Most meg min nevetsz?

– Semmin.

– Nem hinném, hogy a semmi ilyen vicces lenne.

– Legutóbb is így neveztél.

– Legutóbb?

– Legutóbb, mikor meghaltál.

Emma nem felelt, csak a holttestet bűvölte.

– Hogyan haltam meg?

– Nem tudom. Bemenjünk a rendőrségre, hogy halad a nyomozás vagy megvárod, míg az emlékeid visszatérnek?

– Nem is tudom. Inkább arra lennék kíváncsi, hogyan reagálnak a barátaim. Mert voltak, ugye? - kérdezte kétségbe esve.

– Voltak. Bemenjünk az iskolába?

– Aha. Messze van még a halottasház?

– Egy kicsit. Viszont akár most is kiszállhatunk.

–Mégis hogyan?

–Most semmi sem köt az anyagi valósághoz. Képzeld azt, hogy hátrabukfencezel, ki a kocsiból.

A lány előre dőlt, majd hátralendült, s erősen beverte a hátát a fémbe.

A vezető is hátranézett, de gyanakvó tekintete nem láthatta őket.

– Már megint egy nyughatatlan lélek, mi? - viccelődött a mellette ülő társa.

Az csak felmorrant, s újra az utat figyelte.

– Csak nyugodtan - magyarázta Étoile. –Így – mondta, s kidugta kezét az autó oldalán. – Hidd el, hogy nem vagy más, csak levegő és emlékek lenyomata.

Emma kétkedve, de azért megpróbálta. Először csak egy ujjal, majd lassan az egész vállát, s végül derékig kint lógott már.

– Nagyon jó, csak semmi ijedtég. Nem fogod magad megütni, itt vagyok melletted.

Látott már olyan alanyt, aki a művelet közben megijedt, s hitét vesztve szorult a fémbe. Csúnya látvány volt a magánkívül sikoltozó lélek, na meg a szemtanúk. Az egyik legrondább esete volt.

A lány valóban úgy érezte, mintha szivacsra ugrana. Rögtön utána Étoile is ott állt mellette.

Mostanra már a Nap magasan fent járt az égen, s Emma fintorogva nézett fel rá.

– Ne gyűlöld a fényt - figyelmeztette Étoile. - Mondd el, mit érzel.

– Rossz érzés a Napot látni a fejem fölött. Jobb lenne, ha megint éjszaka lehetne.

– Miért?

– Kevésbé érezném magam... halottnak.

– Nem vagy halott. De élő sem. El kell fogadnod. Sétáljunk - ragadta karon, s az iskola felé indultak. - Emeld fel a fejed és ne nézz olyan gyűlölködőn az emberekre.

– Nem láthatnak - vágott vissza.

– De megérzik a rosszindulatot, még ha oktalan is.

– Oktalan? - tépte ki magát a fogásból, s szembe állt vele. Hangjára a környező ablakok megremegtek.

– Az - válaszolta nyugodtan.

– Ők élnek! Én meghaltam! Miért ők? Miért nem én? - Egy hátsó helyiségben függő égő pislákolni és himbálódzni kezdett.

– Ezt nem tudhatjuk.

– Mindnek meg kellene halnia. Mindnek! - Az égő felrobbant, bár Étoile nem hallhatta. Lefoglalta az egyre forrósodó helyzet.

– Úgy gondolod, te eldöntheted ezt?

Ezzel elbizonytalanította.

– Akkor is igazságtalan – válaszolta gonoszan.

– Ezt nem tudom. Elhiszem, hogy fáj. De próbáld meg legyőzni ezt. Miért fáj? - Átkarolta, s tovább indultak.

–Félek – szakadt fel belőle néhány perc csönd után.

– Nincs mitől. Itt vagyok veled.

– Most még. S utána? Mi lesz velem? – A kétségbeesett fény nem volt ismeretlen Etoile számára. Mindegyikük tekintetében ott volt.

– Semmi rossz. Az élet jobban fáj, mint a halál.

– Ó, talán te haltál már meg? - kérdezte szarkasztikusan.

– Igen. Nem is hinnéd, miféle veszélyeket rejteget ez a feladat.

Egyszer egy kísértet maga ölte meg az első dühromában, de erre nem akart emlékezni. Sajnos a felejtés azonban nem adatott meg neki, ez az emberek kiváltsága volt.

– S feltámadtál? Mint Jézus?

– Nem. Reinkarnálódtam. Mint ahogy ti, emberek. Azzal a különbséggel, hogy én az eddigi összes életemre emlékszem.

– Mindig ilyen kísérő voltál?

– Igen. S nem is leszek más, míg világ a világ. Nézd, azon a sarkon az már az iskola - váltott témát hirtelen.

Emma szótlanul ment tovább mellette, s egész végig néma maradt. Végignézték, ahogy az igazgató megkapja azt a bizonyos telefont, majd értesíti az osztályfőnököt.

Aztán rendkívüli osztálygyűlést hívtak össze, s Mr. Scott bejelentette a szórakozott csoportnak - elég unalmas óráról hívták ki őket - Emma Hope az este elhunyt.

Az elöl ülő lány lenyelte a rágóját, s fuldokolni kezdett.

Rémült és értetlen hangok kavalkádja árasztotta el az étert. Mr. Scott csendet intett.

– Ennél többet még nem tudunk, a temetés részleteiről majd később kapunk értesítést. Az iskolapszichológus mindenkinek a rendelkezésére áll. A nap bármely részében.

– Sírnak. Néhányan sírnak - mondta halkan Étoile. Elöl álltak, egy sarokban. Mindenkit láthattak.- Gyere, mennünk kell.

Mire kiértek az iskolából, alkonyodni kezdett.

– Mehetünk?

– Hova? - Olyan volt Emma hangja, mintha most ébredt volna egy mély álomból.

– Ahova ilyenkor mind mentek.

Ahová már annyiszor kísérte őt is, még ha nem is emlékszik már rá.

– Ne, még ne! Emlékezni akarok. Legalább a-

– Maximum a temetésig maradhatunk.

– Mi lesz, ha tovább?

– Más is eljön.

– Kicsoda?

– Nem akarod megismerni. - Arca megint nagyon ősinek és keménynek tűnt a narancsos fényben.

Az éjszakai várost járták, s Étoile olyan helyekre kísérte, ahol ismerősei és barátait láthatta.

– Különös módon dolgozzátok fel a gyászt. - Remélte, lassú és nyugodt szavai megakadályozzák Emma dührohamait. - Látod, ő itt Jane. Ugyanúgy bejött ma dolgozni, de nézd az arcát. Merev maszk, sírásra képtelen, gyötrődő lélek.

– Ismerősnek tűnik. - Ennyit fűzött csak hozzá.

Eltávolodtak a kávézó kirakatától, s a neonfények árnyékában jártak.

–McOnneil? - olvasta hangosan egy bár nevét. - Nagyon ismerős. Ide be kell mennem.

Ha Étoile nem fogja meg a karját gyorsan, eltűnt volna a kísértetek használta síkon, s hosszú bolyongás után talált volna csak vissza.

–Ne kapkodj - csitította. – Soha ne kapkodj. Meghaltál, emlékszel? Nem kell már sietned.

A füstös kocsma hangos volt. Egy eldugott sarokban, mely felé Emma haladt töretlen lendülettel, azonban néma volt a társaság.

Hatan ültek körben, előttük jó pár üveg sör és felesek. Mind érintetlen.

Cigarettás dobozok és gyújtók az asztalon, de ők csak ültek ott, mígnem kettőjük tekintete találkozott, s a fiú felállt.

– Nem pártolom ezt a gyászt - kezdte határozottan, s felemelte a sörét. - Igyunk ma Emmára!

Erre kezdtek mindannyian felolvadni kezdeti merevségükből, s nagyot kortyoltak a már langyos italból.

Bár a fiú próbált erősnek mutatkozni, remegett a kezében az öngyújtó, miután leült.

– Ők hamarosan nagyon ittas állapotba kerülnek - magyarázta Étoile. - Ha egy időre elnyomják a fájdalmat, azt hiszik, könnyebben megszabadulhatnak tőle.

– Szerinted ostobák? - kérdezte kifelé menet a lány.

– Kik?

– Hát ők. Akik részegre isszák magukat. Vagy Jane a boltban, aki zombi módjára ül?

– Arra akartam rámutatni, melyik barátod, hogyan dolgozza fel ezt. Nem ostobák. Én legalábbis ezt nem mondhatom. Nem vagyok halandó, nem így dolgozom fel a fájdalmat.

– Hát hogyan?

– Mi másképpen érezzük ezt.

– Nektek nem fáj? - torpant meg döbbenetében.

Már az utcán álltak, s Emma egy lámpaoszlopnak dőlt. Magyarázatot várt.

– Nem ezt mondtam. Csupán nekünk nem ez a legszörnyűbb.

– Hanem mi?

–Az üresség - mondta ki halkan, s megrázkódott. - Aki ilyen sokáig létezik, s nem kapta meg a felejtés ajándékát, annak más gondokkal kell megküzdenie.

Arcán megint megült a hosszú idő karmainak sebhelye.

Lassan hazaértek. A fény gúnyosan nyaldosta az utcát, miközben zokogás szűrődött ki a házból.

– A szüleim - mondta a lány lassan, tagoltan.

– Mire emlékszel? - faggatta, s az előszoba bézs drapériáját vizslatta. - Ne válaszolj rögtön. Várj még. Ne siesd el.

– A meleg fényre, ami árnyékot vet a nappaliban.

– Most este van.

– Fűszeres illat. Anyu mindig füstölőt gyújtott! - pördült felé vidáman. - Emlékszem. Ó.

Meglátta a konyhaasztalra dőlt édesanyját, s elkomorult.

– Nem szabadna így látnom. Ne sírj, anyu! Kérlek, ne.

Az asszony felkapta a fejét, de nem feléjük nézett.

– Emma... Kislányom. Miért?- Újra leborult, s hangtalan sírásba kezdett.

– Ezt nem bírom elviselni. Vigyél el innen!

– Nem nézed meg apádat?

– De. Hogyne. Hol van?

– A szobádban.

Emma kimérten, megfontoltan haladt a szobája felé. Étoile tudta, csak feszültségét próbálja leplezni.

Már az ajtóban megtorpant, mikor meglátta a férfit, az egyik plüssét ölelgetve, s erősen szipogva.

– Olyan ostoba voltam... Durván beszéltem veled. Nem vittelek el soha a vidámparkba. Annyi mindent szerettem volna még. Megismerni a vőlegényed, aztán addig húzni őt, míg nem nyüszít megaláztatottságában, ahogy abban a filmben láttuk. Amelyiken annyit nevettél. Sosem hallak már nevetni. – Görcsösen felzokogott.

Emmán átfutott a hideg.

– Nagyon furcsa őt sírni látni. Mindig annyira merev volt. Erős. Határozott. Konzervatív. Emlékszem rá. Mesélt nekem kiskoromban. Ő hozta Borzast.

– Nem tudsz sírni - mondta, mikor látta, a szemét dörgöli, s értetlenül néz száraz kezeire. - Az viszont, hogy már kezdesz emlékezni, azt jelenti, nemsokára mennünk kell.

Emma rávillantotta tekintetét, amiből Étoile kiolvasta az elmúlás következő fázisát.

Rettegés az elkerülhetetlentől.

Kezdi elfogadni, neki nincs már itt maradása, mégis tartja magát a jelenhez. Pedig lassan elkezdi gyötörni a földi légkör. Fokozatosan elemészti őt ez a gyötrő, köztes állapot.

Az igazi röghöz kötött lelkek is ebbe a kínba őrülnek bele, s válnak olyan megveszekedetté.

Nagyot sóhajtott. Szerencsére ezek nem az ő hatáskörébe tartoznak.

A temetőn enyhe szellő szaladt keresztül, mikor a tömeg kivonult a sírhoz.

Szerette ezt. Olyan békés. Itt már csak a vége mutatkozik meg annak a hosszadalmas procedúrának, melyet a halandók szerettük vagy egyszerűbben halott társuk elmúlását veszik jelképesen véglegesnek. Persze, a kísérők, mint ő is tudják, ezzel a felejtés nem megy végbe párhuzamosan. De felfogni nem tudják.

A lélek ilyenkor végérvényesen átkel a túlpartra, s onnantól kezdve még előttük is ismeretlen procedúra veszi kezdetét.

Emma karba tett kézzel állt mellette.

– Mindenre emlékszem - mondta hűvösen.

– Nos, ezúttal hogyan történt? - kérdezett vissza leplezetlen derűvel.

– Látod azt a - kereste a megfelelő szavakat - lányt, ott balra? Abban a túl szűk, túl drága ruhában?

– Igen - gyanakvó lett. Könyörgöm, csak ne a temetésen csinálj galibát! Eddig minden olyan szépen ment...

– Nem értem, hogy volt képe eljönni. Gyűlölt. Most meg kihasználja a temetésemet az új ruhája bemutatásaként! Pofátlanság.

– Nem akarsz beszélni a halálodról?

– Nem. Nincs mit róla mondanom. – Mindketten hallgattak. – Túl sok altatót vettem be. Meg fájdalomcsillapítót. S ittam is rá. – Várakozásai ellenére nem kapott semmi megjegyzést. – Túlságosan hozzászoktam a jól eső zsibbadtsághoz. Véletlen volt.

– Elhiszem – mondta elnézőn.

– Biztos megvetsz. Szokásos első világi-

Étoile megölelte.

– Drága lélek, a halálban mind egyenlők vagyunk. Ilyenkor már a hátunk mögött hagyjuk az életünk hibáit.

– Étoile - Emma belebújt az ölelésbe. - Vigyél innen.

– Mehetünk? - nézett a szemébe.

– Igen. Nekem nincs már itt helyem.

– Nekem meg már dolgom. - Kézen fogta, s elindultak a görbült fejfájú sírok között.

A friss földkupac körül állók megborzongtak a hirtelen támadt jeges szélben. Csontjaikban rezonált hidege. Úgy érezték, maga az elmúlás szelleme suhant keresztül rajtuk.