Behúzta már sötétítőfüggönyét a Hold

Felkapcsolta apró lámpásait már

Csendes kis altató dalt mormolt

Az égen, hol a szónak nincs határ

Ülök az ágyamon kinézve az ablakon

Hátha szemem egy hullócsillagra lel

Kívánnék valamit, tán megkaphatom

Azt mi legszebb álmaimban szerepel

De hullócsillagnak nyoma sincsen

Csak a repülő fénye mi mozog

Néha ugyan elsuhan, de ez minden

Mi onnan fentről rám mosolyog

Becsukom szemem, vár az álom

Ott állok az elalvás kapujában

Be akarok jutni oda mindenáron

De meg akadok labirintusában

Gondolataim állnak falat nekem

Nem engedik, hogy bejussak

Hogy az akadályt könnyen vegyem

A szavak tűnnek logikusnak

Gondolataim nem hallgatnak rám

Tovább járnak-kelnek fejemben

Meg állnak ugyan alkalomadtán

De meg nem szűnnek teljesen

Kezdek ideges lenni miattuk

Erre ők csak nevetnek rajtam

Vígan hullámzik keskeny ajkuk

Szívűk jókedvtől majd kicsattan

Egyszer csak megindul a föld

Meg nem áll, csak a végtelenben

Szédül fejem, s a szél csak süvölt

Míg zuhan lefelé nehéz testem

Valami finom simogatja most arcom

Kellemes meleg, az mit érzek

Hagyom, hogy az érzés elárasszon

Majd meglepődöm, mikor felnézek

A Holdnak már nyoma sincs az égen

Már a Nap folytatja a feladatát

Rájöttem, az esti harcot túléltem

S élvezem a győzelem pillanatát

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.