Umberto Eco regénye egy fennsíkon épült apátságban játszódik. Az elszigetelt, misztikus környezet különösen jó választás a regény színteréhez. Hiszen ott nem reménykedhetünk abban, hogy egy idegen gyilkolja a rendtársainkat. Biztos, hogy egy olyan, akivel minden nap találkozunk, beszélünk, sőt, talán éppen az, aki mellettünk hallgatja a misét. Ez csak fokozza a mű hangulatát. Ahogy egyre több dolog derül ki, úgy fonódik a cselekmény egy adott épület köré.

Az Aedificiumban található a konyha, a szkriptórium és a könyvtár. A szintek számával arányosan csökken azok száma, akik jogosultak a belépésre. Ez hasonlóan működik ma is. Minél magasabban van az irodád, annál fontosabb, kiváltságosabb vagy. Míg a földszintre bárki bemehetett, a szriptóriumban már csak az antikvárusok, a librárusok, a rubrikátorok, a kutotók valamint a könyvtáros és segédje voltak szívesen látva. A legfelső szintre már csak két ember mehetett be büntetlenül. A mostani és a jövendőbeli könyvtáros. Bárki, aki bemerészkedett azt kockáztatta, hogy nem jut ki többet, legalábbis élve.

Miért, mit rejt a könyvtár? Vilmos és Adso próbálja felderíteni többek közt ezt a rejtélyt is. Mert amit ennyire védenek, az csak érdekes lehet. Amikor először indulnak el a titkok megfejtésére, csak arra jönnek rá, hogy nem véletlenül beszélnek a szerzetesek már-már rettegéssel teli áhítattal a legfelső szintről. A labirintus, a kísérteties zajok és a csapdák (torz képet mutató tükör, a szoba, ahol látomásaink, rémképeink lesznek) éppen elegek ahhoz, hogy elrettentsék a legtöbb embert.

Vilmosnak és Adsonak sikerült megfejtenie az útvesztőt. A mester kiváló észjárásával, inkvizítorhoz méltó logikával (és jó inkvizítori erkölccsel) eljutottak az igazsághoz. Még ha az nem is az volt, amit vártak. A tettes nemcsak, hogy nem a megjósolt séma szerint gyilkolt (vagy, ha igen csak puszta véletlenségből), de még csak nem is ugyanaz a személy volt. Ami sértette Vilmos büszkeségét, de legalább a dolgok mozgatórugója az volt, amire számított.

Egy könyv. Méghozzá egy olyan, amit a titkok könyvtárának titkos szobájában kellett őrizni. Azért, hogy nehogy bárki rosszra fordíthassa a tudását. Arisztotelész komédiáról írt értekezése felboríthatta volna a keresztény világot. Jorge legalábbis szentül hitte. Önbíráskodására azonban nincs mentség. A történelem éppen elégszer bizonyította, hogy az ideológiákból, hittből elkövetett gyilkosságok, néha mészárlások, csak haragot és bosszút hoznak. Mert többnyire ezek csak elfedik az igazságot (a földet, hírnevet, pénzt). Jorge nem csak szó szerint volt vak. A  látásmódja vezetett a halálokhoz, még ha ezt nem is ismerte el. Mosta kezeit, elvégre ő senkihez nem ért. Ők saját kevélységük áldozatai lettek. Azonban az aggastyán egyetlen, talán a legfontosabb, dologról megfeledkezett: mindenki gyarló. Még ő is. A saját felsőbbrendűségi komplexusa, a tévképzete, hogy őt Isten választotta ki lett a végzete.

A könyvtárt is végül saját erénye döntötte romba. A titokzatossága, rejtélyessége, amit annyian csodáltak, a tudomány, ami benne volt felemésztette. A megközelíthetetlensége miatt nem kaphatott segítséget, a tudása táplálta a tüzet. Sorsszerűség vagy nem, a pusztulása pont olyan volt, mint „élete”. Ott volt a szemeid előtt, mégsem kaphattad meg, amire vágytál.

A könyvtárral együtt az apátság is leégett. Az is a saját gőgje miatt pusztult el. A büszkeségét képező faragványok, kincsek, imapadok lassan lettek hamuvá. A hit nem a templom díszítettségétől függ. Az arany nem a hitet jelképezi, csak az emberi hiúságot. Éppen ezért tartom helytelennek a hasonló nézetbeli eltérésekből adódó vitákat. "Ne ítélj, hogy ne ítéltess". Ebben a műben, pedig sokan ítéltek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.