Szerb Antal kétszer is házasodott, aztán előkerült naplója, ami említést tesz az író homoerotikus vágyairól. Ezt csak azért tartom lényegesnek megjegyezni, mert érdekes ennek fényében elemeznünk az író karaktereit, legyen szó bármelyik regényéről. A továbbiakban leírt alakok meglehetősen sok hasonlóságot hordoznak fundamentumaikban a Pendragon legenda szereplőivel. Talán a világ valóban ilyen, de lehet, csak Szerb Antal látta így.

Az Utasról

Mihály jó gyerek volt, eminens, polgári család sarja. Átlagos, csak néha megnyílik a lába alatt a föld, s félő, az örvény magába szippantja. Szerintem ez az örvény a gyermekkori félelmeinek kivetülése, élete összes kétségének és mocskának lelki szemei előtt láthatóvá válása.

Mihály legnagyobb baja a valóság, s ettől való elszakadásának vágya hajtja egyre. Az utcákat rója, mint magányos kísértet a realitás határán egyensúlyozva, mikor összefut Tamással, aki kirántja ebből a képzeletbeli örvényből. Ezzel megmenti Mihályt, s még sokkal többet is ad neki – bevezeti az Ulpius családba.

Az Ulpiusok

Az elegáns budai ház könnyen beillene bármelyik sablonos rémtörténet helyszínének, főleg a benne lakók személye miatt. Tamás és Éva élő kísértetként tengetik napjaikat a valóságtól teljesen elszakadva, groteszk játékokat játszva. Ebbe a közegbe kerül a saját útját kereső Mihály, s könnyen befolyásolható személyisége miatt elragadja az Ulpiusok szuggesztív gondolkodás- és életmódja. A két Ulpius gyerek nem is ismeri a realitást, diszfunkcionális családjuk nem ismertette meg őket vele – apjuk elhanyagolta őket, nagyapjuk pedig szellemével a múltban rekedt, Mihály pedig teljesen idegenkedik az Apja által képviselt átlagos normalitástól, ez elől menekül kétségbeesetten.

Erzsi, Zoltán volt felesége

Erzsi, a nő, aki hiába megy hozzá Mihályhoz, valójában sosem szűnik meg Zoltán feleségének lenni. Ő képviseli Mihály számára mindazt, ami elől fiatalkorában menekült. Most mégis visszatér a realitáshoz, mindössze Apja kedvéért, s elveszi Erzsit, a jómódú szeretőjét, aki titokban pontosan az elől fut Mihály karjaiba, amit ő képvisel a férfi számára – ezzel okozva kapcsolatuk fonákságát.

Nászút, ahogy senki sem tervezte

Mihály görcsösen kapaszkodik a házasságba, azonban a régóta vágyott Olaszország légköre magával ragadja – s évek óta először, ismét bolyongani kezd az épületek között.

Velencében fullasztónak találja a sikátorokat: egyre sötétebb és nyomasztóbb helyekre téved delíriumos tévelygésében. Az ember könnyen el tudja képzelni, a főszereplő miként tarthatta allegorikusnak – mivel Tamás előtt is épp ez volt kedvenc időtöltése – útkeresését az éjszakában. Eddig is minden végzetszerűen történt az életében – és a történet folyamán mindinkább a sorsszerűség jelenik majd meg – miért lenne ez a kivétel?

Két nő, két aspektus, egy Férfi

Mihály lényegében két nő között őrlődik, az enigmatikus Éva és az egyszerűségében megtévesztő Erzsi között. Ulpius Éva, a femme fatale, már-már kísértetszerűen tűnik fel éppen azon a helyen, ahol régi baráti körének szétszóródott tagjai élnek – a kis Gubbióban és Rómában egyaránt.

Karaktere mellőzi az átlagos emberi tulajdonságokat. Mihály megjegyzésére, miszerint példamutató maga-tartás volt nagyapja utolsó napjaiban ápolni és társaságot nyújtani az öreg Ulpiusnak, adott válasza szerintem röviden összefoglalja Éva jellemét.

„ – nagyon érdekes nézni, ahogy valaki meghal” – mondja ezt a bátyján kívüli egyetlen családtagjáról, aki kicsit is közel állt hozzá.

Olyan érdektelenséggel szemléli az emberiséget, ami egyértelművé teszi, nem tartja magát a részének – bár talán pontosan azért, mert empátiája teljes hiányában, képtelen is lenne erre.

Azt tudjuk, Mihály milyen vehemenciával menekül a kötelezettségek és minden elől, ami őt is az emberiség részévé tenné – habár ő képtelen lerázni magáról a társadalom rabláncait – ezért szerelemnek nem igen nevezhető rajongása Éva iránt azon kevés megismert cselekedetei közé tartozik, amit még átlagos gondolkodásmóddal is logikusnak nevezhetünk.

Éva pedig istennőnek kijáró tiszteletben és hódolatban részesült, amint nővé érett, ezért – hideg szívvel – fogadja a férfi ragaszkodását. Amikor azonban Londonban a függöny mögül Mihály szájából a sajátja helyett testvére nevét hallja, rádöbben, nem igazán a személye ellen irányul ez a költői érzelem, hanem inkább a semmi iránt, ami körüllengi.

Ez a semmi a névtelenség, a tehetség, mikor mondunk valamit, de a hallgatóban nem marad más, csak a mély benyomás. A szexepil, mert a férfit nem is érdekli más egy ilyen nőben, csak az illúzió, a képzet, amit társít hozzá. Ez teszi a femme fatale-t tökéletessé – hiszen mindenki a maga képére formálja.

Mihály Erzsiben is Évát kereste, ő azonban nem egy alakítható nő. Erzsit már nem lehet tovább formálni, ő kiforrott már élete során, s ebben a befejezettségében lesz igazán nő. Nem mint a milói Vénusz, hanem mint Diana de Gabies.

Egyszer „lángpallosú angyal”--nak címezi Mihály, kedvességből, de csak kimondatlanul. Azon az estén történik, hogy nászútjuk első néhány napja után újra eleget tesznek házastársi kötelezettségeiknek. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan együttlét a történetben, ami valós. Ugyan ez Millicent és Mihály között komolytalan volt, Évával pedig misztérium lett volna.

Talán ezért kedvelem Erzsit, mert valóságos karakter a realitásban állva. Nem menekül a perzsa által képviselt misztikumba, végül az ajtó elé tolja a szekrényt, mert ráébred mi irreális, mi nem. És az ő akkori helyzetének valószerűtlenségét is. Ráadásul van benne méltóság, mikor visszatér Zoltánhoz – az összes női karaktert elemezve azt éreztem, Szerb Antal nem ismeri a nőket, de Erzsi végső magatartása megmutatta számomra, látja ő az Igazi nőt is, akiben van tartás az őrületben, csak ritkán ír róla.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.