Stefan Zweig Sakknovella című írása két teljesen eltérő személyiség megfeszített harcát jeleníti meg, akik egy sakktáblánál ülve vívják a mentális küzdelmüket a győzelemért.

A történet kezdőmotívuma, hogy az író éppen New Yorkból tart Buenos Aires felé egy hajón, mikor is barátja felhívja a figyelmet a velük utazó sakkmesterre, Mirko Czentovicra. Habár első ránézésre komoly férfinak tűnik a világbajnok, jellemét tekintve egy büszke, öntelt, hirtelen a rivaldafénybe kerülő parasztfiúcska. Benne a tehetség túlzott önbizalommal és beképzeltséggel párosult.  Amikor Mirko tizenkét éves volt, meghalt az édesapja, és az árva gyermeket a falu papja vette magáh

oz. Próbálta tanítgatni olvasni, szépen beszélni, műveltséget kívánt a kezébe adni, azonban a gyermeknek semmihez nem volt kompetenciája.  Semmi érdeklődést nem mutatott világ dolgai felé, még a korabeli fiúkkal sem játszott. Úgy tűnt, hogy Mirko semmihez nem ért, míg a véletlen egyszer úgy hozta, hogy a tisztelendő úr és a csendőrőrmester éppen sakkozott, amikor a papot sürgős esethez hívták, így a fiúcska befejezhette a partit helyette. Megalázó győzelmet aratott, és a sakkos karrierje felfelé ívelt, egyre nevesebb versenyekre járt és egyre híresebb lett. Jellemzően azokra, kik hirtelen a semmiből lesznek valakik, Mirko személyiségében is megfigyelhető az önteltség és a lenézés.  Azt gondolja, hogy mivel ő már valaki, és nem tanulta a játékot, hanem tehetséges, ő joggal tarthatja magát jobbnak az ellenfeleinél. Minél jelentősebb ember ellen arat győzelmet, úgy ível felfelé az egója is. Pszichológiailag az újgazdagokhoz hasonlítanám őt, akik a szerencsés véletlen folytán jutottak pénzhez. A fiúcska hírneve is csupán egy vele született, tőle kívülálló okok miatt megszerzett dolog, ami az ölébe pottyant, soha nem szenvedett meg érte.

Kihívója azonban merőben más jellemmel bír. Az író és McConnor éppen Czentoviccsal játszott, amikor a rejtélyes sakkmester, Dr. B feltűnt. Az úr a semmiből érkezett, és jobbnál jobb lépéseket tanácsolt a duónak. Ő teljesen Mirko ellentéte volt, a tanult, művelt, ámde szerény játékos. Ő nem egy ajándékként kapta a képességét, hanem miközben a Gestapo kínozta, egy már-már deus ex machinaként egy sakkjátszmákat tartalmazó könyvre akadt, ami segített neki átvészelni a kegyetlen hónapokat a hotelszobában. Ironikus, hiszen ha a könyv nem lett volna, Dr. B megtört volna a hatóságoknak, az okból, hogy beleőrült a folyamatos egyedüllétbe és semmittevésbe. A fejben sakkozás azonban lefoglalta, ám nagyobb károkat okozott benne mentálisan, mint a kihallgatások. Nem evett, csak ivott, nem aludt, nem tudott semmi másra gondolni, mint a fejében lépegető bábukra, és két énre bontott személyiségére. Saját magára volt mérges, ha túl sokáig gondolkozott egy lépésen. Ő az, aki a tudását kemény munkának köszönheti, ő igazán megdolgozott és megszenvedett érte, nem úgy, mint ellenfele.  Még sohasem játszott élő ember ellen, mégis ismert minden lehetséges lépést. És amiben igazán különbözik Czentovictől, az a szerénysége és visszafogottsága.

Amikor a két ember szemtől szembe, egymás ellen mérkőzik meg, viselkedésük is sokat elárul jellemükről. Dr. B türelmetlen, ideges, zavarodott és kezdi azokat a „tüneteket” produkálni, amiért már egyszer kórházba került. Sürgeti a játszmát, és valósággal elveszti a fejét minden perc után, amit az ellenfele gondolkodással tölt.  Ezt használja ki kegyetlenül Czentovic, direkt sokat gondolkozik, és halálos nyugalmával próbálja mentálisan ellehetetleníteni a kihívóját. Célja azonban nem sikerült, amikor észrevette, hogy veszíteni fog, feladta a partit. Nem akart lejjebb adni a büszkeségéből, és sakkot kapni, így megfutamodott inkább. Nem viselte volna el a szégyent, hogy kikapjon, így rögtön fel is ajánlott egy visszavágót. Dr. B – habár megígérte, hogy csak egyet játszik – kapott az alkalmon, azonban a játék egyre jobban felőrölte a józanságát, újra őrültként kezdett el viselkedni. A hosszú szünetek alatt fejében egy másik játszmát vívott, hogy ne unatkozzon, és annyira belefeledkezett a mentális csatározásba, hogy rossz lépéseket tett az igazi táblán. Ekkor jött a kegyetlen felismerés: újra beleőrült a sakkba, megint csak az idegeire ment a megfeszített képzeletbeli csatározás önmagával.  

Joggal állíthatjuk tehát, hogy az emberi személyiségek két merőben különböző képviselője csatázott egymás ellen a novellában, és nincs lehetőségünk az egyiket vagy a másikat győztesnek kikiáltani. Azt azonban biztosan megállapíthatjuk, hogy Dr. B jelleme sokkal értékesebb, hiszen annak ellenére szerény tudott maradni, hogy teljes mértékben magának köszönheti a képességét.

Nagy Deborah

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.