Én nem tudom, hogy az őszre hajló
ködös tekintetű, karcsú horizont,
vagy a kietlen udvarra hanyatló
októbervégi árnyék font
az emlékezetemből finom hidat
a valótlanná vált múlt felé,
hogy mi talál még mindig utat
át az emlékek dús tengerén,
de tény e megkésett napsütésben,
hogy szívemmel a távolt mérem,
s mindig ez a megfáradt égbolt
lesz a suhant évek paravánja
ott táncol minden, mi rég volt
mi az embert már sohasem várja
és a fel-felvillanó figurák
visszasápadnak a semmibe,
a felhőkig nyújtóznak a fák
így kell most ennek lennie.
(…)
A fény még leengedi mérónját
a mindig dohos alagsorba
elfeledett tárgyak görbe gondját
lassan sodorja be a porba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.