Karácsony előtti nap volt, ami -évek óta először- fehérnek ígérkezett. Habár Ő ennek nem örült. Az utcán hideg volt, és hamar sötétedett. Efféle dolgok jártak a fejében, miközben leheveredett egy sikátorban egy konvektor szellőzőnyílása mellé, mint ilyenkor mindig. Az ablakon keresztül kiszűrődött a fény és hallani lehetett a gyerekeket, miközben szüleiket nyúzták az ajándékok miatt.

A fiatal férfi elmosolyodott az ablak alatt. Öt éve volt annak, hogy lelépett mostohaszüleitől. Akkor 16 éves volt, azóta alkalmi munkákból szerez élelmet és alkalmanként szállást, ahol nyugodtan pihenhet és tisztálkodhatott. Máig fontos volt neki, hogy -a körülményekhez képest- ápolt legyen. Meg akarta őrizni emberségét. Remélte, hogy igyekezete egyszer valami úton-módon megtérül. Mint például ez a család is hagyja, hogy itt melegedjen, és néha kap egy kevés ennivalót. Főleg a gyerekek szendvicseit, ha nekik nem kellett aznap a suliban.

Szorosabbra húzta magán a kabátját, és összedörzsölte szakadt kesztyűs kezeit, ahogy egy jeges szél keresztül szaladt a sikátoron. A Nap órák óta lebukott, talán már tíz óra felé járhatott az idő. Már rég nem törődött az ilyen dolgokkal. Nem volt fontos számára, mert nem sietett sehova, nem kellett a suliból hazamennie a nem túl gondoskodó nevelőszüleihez és számlákat fizetnie.

Titkon bízott abban, hogy ez a karácsony valamiért más lesz, mint a többi. Ki tudja? Talán kap egy bejglit valakitől, vagy akár egy meleg zoknit. Ilyenkor mindenki kedvesebb, esetleg még őt is észreveszi. Akárcsak pár forintnyi apró erejéig, hogy vehessen egy kis meleg teát. Vagy egy forró fürdőt. Érezte, hogy lassan ráférne, mivel kezdett büdösödni, lassan két hete nem fürdött. Csodálta, hogy eddig nem küldték el. Tényleg varázslatos ez az időszak, főleg, ha túl vannak a nagy bevásárlásokon. Akkor végre az ünneppel foglalkoznak.

Amikor még az árvaházban és a nevelőszüleinél élt, nem fogta fel, hogy miről is szól ez az ünnep. Nem az ajándékokról, vagy a fáról, hanem arról, hogy együtt vagyunk szeretteinkkel. Mindegy milyen körülmények között.

- Ugye, kutyus? – kérdezte, miközben a jól ismert kóbor állat odatelepedett mellé a kartonra. – Valaki megszánt téged? – kérdezte, hiszen a kutya valamivel jobb állapotban volt, mint amikor utoljára látta, körülbelül négy napja. Már nem látszottak annyira a bordái és a szemeiben is változást tapasztalt. Talán barnábbak lettek.

Miközben barátját szemlélte határozott lépteket hallott közeledni. Egy újabb járókelő, aki szeretteitől jön, vagy épp oda igyekszik. Jó neki. - mosolyodott el a férfi. A gondolatmenetéből egy feléje nyúló fehér kesztyűs kéz szakította ki. Nem értette, mi történik, nem számított ilyesmire. Felnézett, és egy zöld szempár nézett vissza rá.

- Miért? – kérdezte, miközben megfogta a segítő kezet.

- Mert a drágaköveket is a mocsokban találják.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.