Az utazási iroda alkalmazottja az idén is pontosan olyan készségesen beszélt hozzá, mint tavaly, tavalyelőtt, azelőtt. Ha jobban belegondolt, még sosem voltak az évnek ebben a szakában kellemetlenek vele. Biztos az ünnepek teszik.

- Tehát az indulás holnap, december huszonnegyedikén lesz – tájékoztatta a nő sima hangon. – Szíveskedjen időben kiérni, a gép indulása előtt három órával. Szóval még eccer –

- Egyszer – pontosított hűvösen. Miért volt ennyi ostoba ember a földön?

Modortalan közbevágása megakasztotta a nőt, ezzel ideges körömkocogtatásra ingerelve őt. Kimondta hangosan is, amit az előbb gondolt?

- Tíz óra huszonhárom perckor indul a gépe – folytatta kapkodva magára erőltetett nyugalommal.

- Köszönöm szépen. – Hangja már csak a néma vonalnak szólt.

***

A gép tömve volt az ünnepi hangulatban tisztátalanul pöffeszkedő csőcselékkel. Sokan viseltek idegesítő-piros kötött pulóvert, gyermeteg mintákkal. Az előbb mintha látott volna valakin Mikulás-sapkát is. Micsoda világ ez.

Idén töltötte a negyvenhármat. Vagy a négyet? Kezd túl öreg lenni ehhez. Jövőre nem jön. Vagy talán még egyszer, utoljára.

Unottan figyelte a biztonsági előírásokat a gép falán, az ajtó mellett. Annyiszor hallgatta már meg az előadást a balesetek megelőzéséről, hogy már akár ő is állhatott volna a csinos légi utaskísérő helyén, a tömegnek magyarázva.

Bár, ő talán kicsit máshogy adta volna elő. Több éllel és rátartisággal. Micsoda népség gyűlt ide megint.

Amint a gép elérte a megfelelő magasságot és már szabad volt kikapcsolni az öveket, a fejére erősítette a fülhallgatóját, kizárva ezzel a repülő egyenletes zümmögését és az utasok ricsaját.  A születésnapjára kapta a fiától vagy a lányától, ugyan ki jegyzi meg ezeket.

Csajkovszkij Diótörőjének gyors ütemű nyitánya szólt a fülében. Ez még ünnepi is volt, ráadásul a koncentrálásban sem zavarta. Még egyszer mindent át kellett gondolnia, hiába a sok éves tapasztalat.

***

Elfogását elsősorban az nehezítette, hogy minden évben más és más országok karácsonyi vásárán tűnt fel. Legalább Európa határain belül maradt.

Aztán ott volt még az áldozatok profilja – nemük, társadalmi helyzetük, bőrszínük különböző volt. Egyetlen közös volt bennük: mind egy európai nagyváros karácsonyi vásárán voltak huszonnegyedikén.

Minden évben egy ember, vásárló, árus, járókelő vegyesen. A rendőrök és nyomozók tanácstalanok voltak. Tavalyelőtt az Interpol körözést adott ki ellene, de ez nem segített a brüsszeli lányon vagy a prágai férfin.

Brown ügynök régóta dolgozott a szakmában, igazi kopó volt. Belfastban született, de azóta olyan sok országban élt és dolgozott már, hogy beszédéből teljesen kikopott az ír akcentus. Mióta az Interpolnál volt, szerette volna elkapni ezt a gyilkost.

Beteg ember az, aki a szeretet ünnepén rabol el és öl meg akárkit – még ha egy macskát is. Karácsonykor illene békének lennie és nyugalomnak. Nem hidegvérű gyilkosságok helyszínét kellene huszonötödikén délelőtt megvizsgálni, hanem a családdal otthon ülni és palacsintát sütni. Ő legalábbis ezt tenné, ha lenne családja.

Gyötrő volt csak várni, várni. Főleg úgy, hogy tudta jól, a gyilkosnak el kell kapnia valakit ahhoz, hogy ők cselekedhessenek. Versenyt kell majd futniuk az idővel, de ha nem is menthetnek meg senkit, legalább a rohadékot elkaphatják.

***

Tallinn nagyon szép volt, már-már meseszerű magas tornyaival és falakkal körbezárt óvárosával.

Szobájából lenyűgöző kilátás nyílt a városra, bár ő ezzel nem sokat törődött. Járt már itt, még a nyáron, a családjával és mindent elintézett. Kibérelte a megfelelő lakást: közel volt, mégis eldugott utcában, ami elég zajos volt, hogy nem tűnhetett fel senkinek egy-egy élesebb sikoly. Tökéletes. Taxi állomás is volt a közelben, megadva az áldozatnak a menekülés lehetőségét, hiszen ennyi mindenkinek jár. Ha valaki eljut odáig, megérdemli, hogy ne fusson utána. A sokk miatt amúgy sem tudna senki megfelelő személyleírást adni róla. Ráadásul, holnapra már nem is lesz az országban.

Puncsot szürcsölgetve figyelte a Városháza előtt hömpölygő tömeget. Idén is rengetegen voltak a vásárban. Hangos éneklés, nevetés. Mikor felejtette el ezeknek az értékét? Már nem tudja az idejét, csak azt, hogy ma már minden mindegy. Már csak ritkán érzi az ízeket, a szagokat. Minden egysíkú, unalmas és üres.

Ez maradt már csak meg neki: az évi rutin. Elutazik egy ilyen helyre, melynek szépsége már nem tudja meghatni, véletlenszerűen kiválaszt valakit és megöli. Biztosan beteg embernek tartják a rendőrök, egy kicsit talán ő is magát. Egy valamit biztosan tud: nem őrült, nem szadista, bármennyire is annak tűnik, ha a holtesteket először megpillantják.

A gyilkolás művészet, ezt már gyermek kora óta tudja jól. Csodálattal figyelte a kiállításokon bemutatott, sok esetben csak elképzelt tetthelyeket. Az a sok vér… Mámorító. Viszont, csak messziről, képről, ahogy az egzotikus állatokat figyeli az ember. Szép a tigris, szép, de nem kellene a nappaliba.

Talán mégis csak volt benne egy kis szikrányi őrültség, amihez a titkos katalizátor nem volt más, mint a halál. Először az anyja, szívroham. Váratlan, megrázó eset. Aztán, néhány hónapra rá, az apja. Az ok? Ő nem is kérdezett rá a szótlan orvosoknál, a természet milyen orvosságot talált a magányra. Apja elvesztése már nem érte készületlenül. Tudta jól, nem fogja az öreg sokáig bírni az anyja nélkül. Ők még annak a kornak a gyermekei voltak, ahol ez nem igazán érzelmi dolog volt, hanem tradíció. Özvegyember már nem ember.

Csak Őt ne veszítette volna el. Ez igazán fájt. Ez volt az egyetlen igazi érzés, ami tompult testét át- áthatotta. Nem is a szerelem miatt, hiszen az nem volt közöttük. Ő legalábbis nem nevezné annak. Az ágyban is pocsék volt vele.

Legalább lett volna rák. Vagy tragikus autóbaleset, hogy foghatta volna a kezét az utolsó pillanatokban, hamis semmiségeket súgva neki. Nem, tüdőgyulladás. Holmi szánalmas tüdőgyulladás, amiben a múlt évszázadig haltak csak meg az emberek, hát nem? Szánalmas. Tehette őt is koporsóba.

Aztán hirtelen hiányozni kezdett. Olyannyira, hogy mára már kiégetett belőle minden mást. Van kivel beszélnie, de nincs senki, akinek lenne mondanivalója, akinek érdekli a mondanivalója. Mind üres fecsegés egy üres világban.

Lehet, nem csak egy szikrányi őrültség van benne, gondolta, miközben vett egy másik pohár puncsot. Az előbbi áfonyás volt, ez most karamellás. Néha belegondolt, mi van, ha elkapják. Csettintett a nyelvével. Életfogytiglanit a szadistának! Már hallja is az egyik hozzátartozó kiáltását a tárgyalóteremben. Igen, biztosan őrült: gyorsan lebomló méreggel öl, hogy ne kelljen szenvedniük az embereknek és neki is kevesebb baja legyen a kalimpálással. A tűszúrás helyét pedig… eltünteti. Vagy felismerhetetlenségig szabdalja a területet vagy, ha megitatja a löttyöt, kiveszi a gyomrot és elégeti. Nagyon fura szaga van, úgyhogy utána sokszor hajat kell mosnia és ki kell dobnia a ruháit.

Ő csak egy unatkozó ember, aki szerencsejátékozás és italozás helyett embereket öl karácsonykor.

***

Brown Lyonban ücsörgött, az irodájában. Huszonnegyedike délutánján ő ott gubbasztott, az aktákat fürkészve. A legelső ismert gyilkosság Kölnben történt, aztán egy Bécsben, majd Nürnbergben, Drezdában, Brüsszelben, Münchenben, és egy tavaly, Prágában. Kódfejtőkkel nézte át ezeket a neveket, hátha valami algoritmus elárulhatja a látszólag véletlenszerű sorozat következő elemét, hasztalan. Már majdnem kezdte ő is elhinni, amit a kollégái suttogtak: tényleg találomra választja a helyszínt. Pedig ő annyira hitte, egy ilyen okos gyilkos nem ennyire… kiszámítható. Vagy talán túlmisztifikálja az egészet?

- Brown ügynök – kocogtatta meg a nyitott ajtajának üvegét Claire Léglise. – Ezt látnia kell.

A lány hangjának komolysága megmosolyogtatta az ügynököt. Arra gondolt, szegény kislány, néhány hónapja van még csak itt, és máris beosztották az ünnepekre is. Vajon mit akarhat azzal a laptoppal a kezében? Ha megint egy „grumpy cat” képpel traktálják, nem is tudja mit csinál. Ő nem hasonlít egy átokverte macskára.

- Persze, jöjjön csak – intett, mire a nő már ott is termett mellette, letéve elé a gépet. – Ha ez valami vicc, elég morbid – jegyezte meg a cikk címét elolvasva.

- Nem, ez nem vicc – csattant fel a lány. – Figyeljen. A tíz legjobb karácsonyi vásár Európában—

- Képzelje, még tudok olvasni szemüveg nélkül – emelte fel a plafonra a tekintetét. – Köln, Bécs. Mindenhol ölt már meg valakit – vonta meg a vállát. – A katasztrófaturizmus undo—

- Hallgasson először meg – vágott közbe udvariatlanul, de most megérte kockáztatnia tiszteletlenségével az állását. – A cikkben szereplő városok azonos sorrendben következnek, mint a gyilkosságoknál, érti? Köln, Bécs, Nürnberg, sorolhatnám – hadarta. – Érti már?

- És most hol van ez—

- Tallinban – vágott közbe ismét.

- Léglise, értesítse a hatóságokat és intézze a gépet – állt fel sietve székéből, azonnal az ajtó felé indulva.

- Igenis, Brown ügynök – kapta fel a laptopot és máris elrohant az ügynök mellett, hogy teljesíthesse a parancsot.

***

Ha valaki egyszer majd veszi a fáradtságot és megkérdezi tőle, biztosan elmondja neki, legbelül mindig is arra számított, hogy nem lesz ilyen pofonegyszerű elrabolni valakit. Most is ki fekszik a hideg asztalon? Egy egyetemista. Ránézésre ha nem is egy erőember, de alkatából ítélve talán atléta. Könnyedén elfuthatott volna vagy bármi.

Túl egyszerű ez. Még jó, hogy nem a fogócska érdekli.

Kesztyűs kezével a fiú pulzusát kereste, majd felsóhajtott, mikor nem találta.

- Ez is meghalt – paskolta meg a vállát. – Szóval, jöhet a szórakoztató rész.

Sebészeszközeit egy közeli emelvényre pakolta, ujjaival zongorázva rajtuk.

- Mivel is kezdjek? Mivel is kezdjek? – mormolta izgalomtól elfúló hangon.

Valóban szomorú volt a tudat, hogy máshol nem lelhet már se örömet, se izgalmat, csak a friss hullák fölött.

Keze elidőzött a precízen élezett szikék és kések fölött egy ideig, míg megtalálta a megfelelőt. Némán kiemelte a többi közül, majd halkan dúdolni kezdett, miközben a még mindig meleg test mellé lépett.

- Újság, cigi, telefon – mormolta, miközben felnyitotta a hasfalat.

A szagot… a szagot sosem fogja tudni megszokni.

- Úgy hazudsz, mintha tudnád, mi történt – énekelt tovább zavartalanul.

 Módszeresen kipakolta felnyitott testet, zavartalanul az újra és újra felspriccelő vér-gejzírektől.

- Ereidben véres alkohol, keresed az arcod, de nincs sehol.

Mély vágást ejtett a fiú állkapcsa alatt, majd lassan elkezdte lehámozni a feszes bőrt. A vöröslő húsban fekete foltok sötétlettek, amikhez hasonlót még sosem látott. Közelebb hajolt, majd mikor a foltok megmozdultak, ijedten hátratántorodott, kiejtve kezéből a szikét.

A halott fiú húsából több centi hosszú, vastag férgek másztak elő, teljesen beterítve az arcát.

- Mégis mi—

Kérdése elhalt, gyomra pedig egészen apróra töpörödött egyetlen pillanat alatt. Talán sikoltani kéne, szaladt át rajta a gondolat, de mielőtt újra hang szakadhatott volna fel belőle, a fiú arca ismét féregmentes volt.

Kézfejével megdörgölte a szemeit, egészen visszaszorítva szemgolyóit a gödrükbe. Mikor újra a tetemre pillantott, ugyanolyan volt, mint amilyennek lennie kellett: majdnem üres törzs, amiben csak egy darab vese árválkodik és félig lemetélt arc.

Még sosem rettegett ennyire holttest közelében. Kezd igazán nagyszerű karácsonya lenni, gondolta vacogó fogakkal, de azért nem ment többet az arc közelébe. Inkább a bal keze felé vette az irány, miután a kezébe fogott egy csinos csontfűrészt és nekiállt vállból elválasztani a kart a testtől.

- A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre ráesik a hó és öt perc múlva nincs.

Hirtelen gondolattól vezérelve kikapcsolta a fűrészt, és kitekintett az ablakon. Egy szinten volt az utcán ácsorgó lámpákkal, akik kíváncsian lestek be hozzá. Nem vesződött azzal, hogy behúzza a függönyöket – ugyan minek? Délelőtt körülnézett, és úgy találta, senki nem lát olyan szögben a szobába, hogy megláthassa őt, hacsak nem sétált közvetlenül az ablakhoz. És mégis miért tett volna ilyen amatőr dolgot? Nem akarta, hogy elkapják.

Nem, nem akarta.

Odakint azonban, várakozásával ellentétben, nem havazott. Még csak nem is szállingózott. Pedig igazán megszánhatná őket valaki Odafent. Aztán eltűnődve az asztalon fekvő testre pillantott. Ha lenne is Odafent valaki, nem igazán érdekli Őt, miféle dolgok történnek idelenn.

Tényleg hangulatos lenne egy komolytalan kis hóvihar.

Amikor újra az egyetemista maradványai felé fordult, kiesett a fűrész a kezéből. Meg mert volna rá esküdni, hogy az eddig semmibe révedő tekintet az előbb rá fókuszált. Egyenesen rá.

- De hát meghaltál! – csattant fel méltatlankodva.

Felkapta a fűrészt, de még a fegyverrel a kezében is néhány lépést hátrált. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, tucatnyi szempár figyeli minden egyes mozdulatát.

- Meghaltál – ismételte újra és újra. Maga sem tudta, kit akar ezzel meggyőzni: a holttestet vagy inkább saját magát?

Kaparászást és motozást hallott mindenfelől. Az ablak. Az ablak! Túl közel ment az ablakhoz. Már a hideg rázta a mélyről fakadó, névtelen félelem miatt, mikor a lábán csiklandós érzés szaladt végig.

Felordított, mikor meglátta a férgek megszámlálhatatlan seregét, akik élő, folyton tekergőző szőnyeggé simultak körülötte és most elindultak a nadrágszárán fölfelé. Ő pedig ordított, ahogy a torkán kifért, rúgkapált, hogy megszabadulhasson a sok apró láb kaparászásától.

***

Süket volt a külvilág zajaira, mikor egy észt rendőr betörte a szoba ajtaját. Brown közvetlenül mögüle bukkant elő, jobbjában Glock 22-ét tartva szigorúan, míg baljában, szorosan a pisztoly fölött, zseblámpát tartott.

- Dobja el a fűrészt! – üvöltött rá kíméletlenül a megmaradni képtelen alakra. – Dobja el! – ismételte a hirtelen megtorpanó gyilkos láttán.

***

A férgek váratlanul eltűntek róla; folytonos zizegésüket felperzselte a fény. Ösztönösen feljebb emelte a kezében tartott elektromos csontfűrészt. Nem akart hinni a szemének és a fülének. A fénynek hangja volt és hozzá beszélt, egyenesen, csak neki.

Tisztelettől terhes rettegéssel nézett szembe ezzel a fénnyel, mert öntudata egy apró szilánkja valóban felfogta, mit is jelent ez. Gyarló ösztönei azonban közbeszóltak, és ő feljebb emelte az elektromos csontfűrészt.

Brown ügynököt nem lepte meg a látvány, hiszen számított már rá és hét akta képeinek lidércnyomása sosem hagyta magára. Agya is képes volt hamar felfogni a szobába zsúfolt borzalmakat: a nyitott mellkasú tetemet, a tálakba rendezett belsőségeket és az előtte álló, véres ruhájú alakot – a gyilkost, akit már oly’ régóta vágyott elkapni.

Pont ahogyan arra számított, nem adta meg magát. Nem tehetett mást: lőtt. Egyszer, kétszer. Fej, majd szív. Pedig több golyót érdemelt volna: minden kioltott életért egyet.

***

Mikor Brown ügynök ismét az utcára lépett, havazni kezdett Tallinnban és az óváros templomában megszólaltak az éjféli misére hívó harangok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.