Hűvös szelek csípik arcomat,
Szívem mélyén újabb karcolat.
Tedd le azt a kést, hagyj békében,
Ördög vagy Te, angyal képében.

Miért bántasz annyit, mond meg miért?
Ez a nagy hála a tetteimért?
Kezem nyújtom, de te levágod
Szívedből a képem is kizárod.

Kint ülök a parkban. Szétfagyok.
Szeretetlenül, magam vagyok.
Nézek a távolba, boldog emberek,
Boldog, Istenem! Miért nem lehetek?

Lassan szállingózni kezd a hó,
Vastagszik a fehér takaró.
Bámulom a gyönyörű tájat,
S vastagszik a szívemen a bánat.

Csupán arra kérlek én Téged, 
Húzd ki már szívemből a késed.
Ölelj át, ha hófúvás gyötör,
S ne karod legyen a sírgödör.

Nagy Deborah

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.