Ani érezte, ahogy az arca falfehérré válik egyik pillanatról a másikra. Az alkohol okozta kellemes bódultság elillant, ahogy az az egy szó eljutott tudatáig.

- Eltűnt.

A lány odasietett a bárpulthoz, intett a csaposnak jelezve, hogy hová rakta a pénzt, majd Zolival együtt kisietett az utcára. A friss esti levegő jól esett mindkettejüknek. Egymásra néztek, és oda siettek a férfi kocsijához. Beszálltak, a motor felbőgött és a kerekek sikítottak, ahogy útra indultak. A parkolóban lévő pocsolyában tükröződő telihold fényét lassan felhők takarták el.

A két felnőtt már másfél órája járta a várost. A szemerkélő eső illett a hangulatukhoz. Ahogy elhaladtak egy már évek óta nem használt játszótér mellett a lány hosszas hallgatás után megszólalt:

- Emlékszel még mennyi időt töltöttünk itt hárman? Régebben a jövőt mindig sokkal szebbnek képzeltük. Erre, tessék… Sokra vittük. – szólt a lány gúnytól csepegő hangon.

Zoli csendesen hallgatta a mellette ülő nőt. Teljesen megértette. Érezte, hogy ez a zsarolásos ügy teljesen kicsúszott a kezükből. Nem számított se a konkurens lap szerkesztőjére (Mégis mit kereshetett ott?), se arra, hogy barátjuk egy szó nélkül lelép. A mobilját a főbejárat előtt találta meg, így ha akarta volna se tudta volna felhívni. Azért, hogy oldja a feszültséget egy vidámabb emlékről kezdett beszélni, amit az imént elhagyott kikötő jutatott eszébe.

- Meg van még, amikor tavaly nyáron Gábor egyik nap beállított egy hatalmas horgászbottal és halászhálóval a törzshelyünkre?- kérdezte a szőke. Szája mosolyba szaladt, ahogy a szerencsétlenkedő férfi képe felbukkant az emlékeiben. Azon a héten szokatlanul meleg volt. Ő fehér felsőt és bermuda nadrágot viselt. A nőn egy lenge, pasztell ruha volt. Az asztalon egy hozzáillő kalap pihent. Ani annyira nem rajongott ezekért a kiegészítőkért, de a meleg miatt nem tudott mit tenni. A napszúrást jobban utálta. Épp a jeges teájukat itták, amikor Gábor megérkezett.

- Persze! Először be se fért az ajtón. – nevetett Ani, ahogy felidézte magában az emléket. - Azt mondta, hogy „találta” azt a felszerelést, és menjünk kipróbálni a mólóra. Szerinted mégis honnan a francból szerezte!?

- Nem tudom, de azt igen, hogy azóta se fogtak ott akkora halat!

- És azóta se volt senkinek olyan hasmenése. Csak mi lehetünk olyan szerencsétlenek, hogy a halat valami romlott szósszal ettük meg!

Most már mindkettejük szeméből folyt a könny a nevetéstől. Zolinak félre is kellett állnia, mert már veszélyesen vezetett a víztől egyre csúszósabbá váló úton.

A halat Gáborék házában készítették el. Az anyja dolgozott, apja nemrég halt meg. Ezért költözött haza a férfi egy kis időre. Az elhunyt ékszerkészítő volt. Az eljegyzési gyűrűt is ő maga készítette el. Mindenki szerint élete legjobb munkája volt. Itt csodálhatták meg először azt a remekművet, amiről nem hitték, hogy még ekkora gondot okoz majd egyszer…

Egy kis idővel később meglátták Gábort, ahogy leült a padkára egy elhagyatottabb városrészben. Ijesztő volt a változás, ami pár óra alatt végbement. Bőre fakóbb lett, szeme fénytelen. A motort leállították, kiszálltak a kocsiból és odasiettek barátjukhoz. Aninak eszébe se jutott panaszkodni, hogy a kavicsok beleálltak a lábába, hogy az üvegszilánkok felsértették a talpát, és a betonon vérfoltok jelölték meg útját. Zolinak is kiment a fejéből a vágy, hogy kegyetlenül beolvasson neki, amiért lelépett egy szó nélkül. Gábor először nem érezte meg jelenlétüket (saját sötét gondolatai jobban lekötötték), de lassan a jótékony homály felszállt, s észrevette két aggódó barátját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.