Pokoli este volt, az már igaz. Egy új bárt próbáltak ki, végigkóstolva az itallapon fellelhető összes alkoholtartalmú koktélt és rövidet egyaránt. A nyitási akció csábító volt a Carpe Diem szerint élő trió számára.

Ani a mai napig nem emlékezett rá, mi volt az oka, amiért végül nem hívtak taxit. Halványan derengett egy néhány mondatos civódás a bár neonlámpás bejárata előtt, de semmi több. Az agya alkohol párában fürdött és sokkal jobban lefoglalta az erőfeszítés, miszerint ne és semmiképpen se csókolja meg a fekete hajú barátját. És nem, ne simítson végig a karján. Se a hátán.

A francba, Ani, el a kezekkel Gábortól – korholta magát mérgesen.

Nem látta, Zoli milyen jól mulat rajta a lámpák fényében sejlő utcán. A férfinak sem volt róla fogalma, miért jönnek gyalog a kényelmes kocsi helyett.

- Gábor, hívj egy taxit – szólalt meg lassan és cigarettát vett elő a bal zsebéből. – Rohadt hideg van.

- Jó így sétálni – jött a válasz az Ani mellett sétáló férfitól. – Nincs is hideg.

- Mert te még részeg vagy – vágott vissza, de hangjában nem volt hév. Nyugodtan szívta a drága dohányárut.

- Micsoda sznob vagy – vette észre a nő a szájában parázsló cigarettát. Sosem hagyta volna ki, hogy megjegyzést tegyen Zoli ízlésére a dohányzási szokásait illetően.

Szóval teljesen átlagos éjszaka volt számukra. A világ körülöttük békés volt, problémamentes, egyszerű.

Mindenekelőtt biztonságos és hétköznapi, legalábbis míg meg hallották a zajokat az egyik mellékutcából. Tovább mehettek volna, mit sem törődve az ordibálással és dulakodással.

És persze, mehettek volna taxival is.

Ez az éjszaka a rossz döntések ideje volt. A sápadt hold fényében tisztán látták a három ballonkabátos férfit és az előttük térdelve lihegő negyediket.

- Figyelmeztettünk – mondta a középső alak, sötét kalapban.

- Megmagyarázom – nyögte a földön lévő, de szavait félbeszakította egy MK-23-as hangtompított mormolása.

Gábor befogta Ani száját, mielőtt az felsikolthatott volna,karon ragadta a mobiljával vacakoló Zoltánt,  majd elrángatta barátait a helyszínről és néhány sarokkal arrébb taxiba ültek mind.

El kellett volna felejteniük azt az éjszakát, de legalább annyiban hagyni.

Mégsem tudták.

- Ismerem azt a kalapos férfit – mondta Ani másnap a reggeli kávé közben. Vagy inkább délutáni kávé volt az.

- Mind ismerjük – sóhajtott fel Zoli. – Kovács, igaz?

- Kovács Péter, főszerkesztő annál a városi lapnál – bólintott Gábor. – Felejtsük el az egészet.

- Nem, Gábor, ezt nem lehet – válaszolt Ani a körmét rágva. – Ez… őrült jó lehetőség.

Igaz, hogy a nő ötlete volt, de mind a hárman benne voltak, egyenlő társak az egész mocskos ügyben.

Talán, ha Zoli nem csinál képeket, nem lett volna olyan sikeres a zsarolási kísérletük. Ha Ani nem veti fel, ha Gábor nem egyezik olyan könnyen bele. Sok százezer ha és milliónyi forint égette a lelkiismeretüket szakadatlan. Nem csoda, ha Ani végül mégis besokallt.

Taxival kellett volna mégis hazamenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.