A vasútállomás fényei fokozatosan fakultak a futó férfi mögött. A sínek mellett rohant, mögötte a messzeségben a pályaudvar sziluettje, előtte pedig a lassan kivérző nyárvégi nap. A vonat már réges-rég elment, és ezt ő is jól tudta. Mégis futott, futott, mintha ez még bármit is számítana, bármin is változtatna.

Ezt ő is belátta, és egy idő után lassított, majd kifulladva megállt, kezeit a térdére támaszkodva lihegett. "A fenébe! A rohadt, tetves fenébe!" - zihálta, majd megtörölte izzadt arcát, és egyenetlen, a megerőltetéstől imbolygó léptekkel visszaindult a város felé.

Meglehetősen szánalmas látványt nyújtott a loholás után. Borostás jóvágású arcát izzadtan verdesték fekete hajfürtjei, egyébként elegáns inge pedig csatakos lepedőként csavarodott felsőtestére. Nadrágja csupa sár, és sérült jobb kézfejére valaha szebb napokat látott nyakkendőjét csavarta. Harminckét éves volt, ám ilyen meggyötört állapotban negyvennek is kinézett.

Vagy félóra kutyagolás után elérte a várost. E nyárvégi esten sokan mozogtak az utcákon, csapatokba verődött, jókedvű fiatalok, és nyugdíjas néniket sétáltató kutyák is. A férfi végül egy külvárosi kocsma ("Aranykulcs") félhomályába ereszkedett le. Megvetette lábát a pultnál, és rendelt. Sört, abból a jobbféle lágerből, amelyet az utca népe csak okkal és kivételes alkalmakkor iszik. (Például, ha nyernek egy pókerpartin, esetleg váratlan örökséghez jutnak... bár egyik sem túl gyakori, ez nem a győztesek világa.) A hely amiatt is kedves volt számára, mert itt egészen bizonyosan senki sem ütközik meg elfogadhatónak épp nem nevezhető megjelenésén.

 Kortyolt néhányat a sörből, majd koszos, izzadt kezekkel előtúrt egy telefont a zsebéből.

- Halló, én vagyok. Figyelj rám, Zoli, nagy a gáz! Nem, nem sikerült beszélnem vele, és magával vitt mindent. Érted, a papírokat, még anyám gyűrűjét is, mindent. De ez most nagyon nem érdekel, sokkal jobban fáj, hogy azt hiszi, hogy én... - itt kicsit megtorpant, habozott egy keveset - hogy én... elárultam őt! Nem tudod, mennyire szar érzés ez! Akit szerettem, akiért mindent meg tudnék tenni most is!! Ez egy átkozott félreértés! Egy szemét, átkozott, búval vert félreértés! Micsoda? Nem, itt dekkolok az Aranykulcsban, de talán ne itt. Hol? Az öreg szamóhoz gyere, tízre ott vagyok! Siess, ez most vészhelyzet. Mondom: vészhelyzet! Szervusz.

 Az öreg szamó egy több méteres, szamovárt mintázó fémszobor volt város egyik félreeső terén, még a szovjet realista művészet terhes öröksége, amit eltakarítani az új városatyáknak sem volt idejük. Mindenesetre hősünk erre a térre igyekezett a sör lassú, de kérlelhetetlen felhörpintése után.

###############

 Zoli, bár egyáltalán nem csodálkozott a kései és hirtelen találkozón, azért nyugtalanul szedelőzködött. Vajon Ani tényleg mindent magával vitt? S - ami még kínzóbban, még égetőbben furakodott a tudatába - vajon mit mondhatott elutazása előtt? Már ha valamit egyáltalán mondott. Ani nem volt különösebben körülményes, de ilyen lépésre azért nem szánta volna el magát csak úgy. Hogy elmenjen, kilépjen, magával vigyen mindent... mindent, csak az igazságot nem. Ez elég különösnek hatott, ismerve hármuk összefonódó múltját, és ismerve ezt az egész istenverte ügyet.

 Elindulás előtt még megigazította nyakkendőjét a tükörben. Szőke, dús hajzattal rendelkezett, vonásai fiatalosak voltak. A megszokott örömmel állapította meg, hogy egyáltalán nem tűnik annyi idősnek, mint amennyi valójában. És nem is érzi magát annyinak, és ez a fontos végül is - morogta tükörmásának, majd kilépett az éjszakába. Karcsú léptei ruganyosan vitték a kihalt utcákon át... és volt ideje végiggondolni mindent.

 Az egész furcsa történet három éve kezdődött, egy baljós, sötét téli éjszakán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.